Menedzser és a Spiritualitás IV. – Hoooopp! - másodközlés

"Köldök behúz, szegycsont felfelé tol, kulcscsont kifelé forgat, fejtetővel nyújtózni!" Jógázóknak biztosan ismerősen csengenek ezek  az instrukciók.   Mire is tanít meg bennünket  a jógaóra? Többek között arra, hogy abban az adott pillanatban ne tudjunk másutt lenni, csak ott. Legkisebb elkalandozás elég ahhoz, hogy egy ászana kivitelezhetetlen és még fájdalmas is legyen.  Először természetesen magára  a gyakorlatra, annak megértésére figyelünk. Próbáljuk testünket a látottaknak és hallottaknak megfelelően beállítani. Miután ez  már jól megy,  megkezdődik a befelé figyelés, s a jóga megmutatja igazi arcát, hogy nem puszta testgyakorlat.

Ma éppen hazafelé sétáltam, mikor tekintetem jóval a horizont fölé kalandozott. Megálltam és gyönyörködtem az őszi lombkoronákban. Teljes színpaletta volt, mi elém tárult: harsány zöld, rozsdába hajló, meggybordó levélhalmok rezegtek az alig érezhető őszi szélben. Innentől szememet nem tudtam lejjebb vinni, visszakényszeríteni a kihívásokat jelentő fővárosi járdára.  Szinte szálltam, érzetem, hogy szívem kinyílik és szinte kicsordul a boldogságtól. Pedig semmi extra nem történt: egyszerűen csak jelen voltam, s szinte egy meditatív állapotba kerültem ettől.

Igen, a jóga, a meditáció, egy-egy szép természeti jelenség  sokat segít abban, hogy megéljük az adott pillanatot. Viszont van egy nagy bökkenő: a jelen és jövő, azaz mi relatív időfogalmunk.

Minden ember kiteljesedett, változatos és szeretetteljes életre vágyik, legyen az kalandokban bővelkedő, vagy romantikus. Szeretnék bőségben, jólétben, szakmai elismertségben fürödni. Mindig újabb és újabb élményekre, tárgyakra, pozíciókra vágyunk.  Vágyunk tárgyai elérésük után csak ideig- óráig okoznak örömöt, az irántuk érzett lelkesedés hamar lelankad, főként ha akár egy aprócska zavaró esemény közbelép.  Tény, hogy az új mobil, csillogó számítógép vagy az álomautó  fél év múlva avítt, a hőn áhított pozíciót bármikor megfúrhatják, s ágyunk is kihűlhet.

Így építjük fel szépen életünket, hosszabb távon a karmánkat. A buddhizmus különféle  módszereket ajánl a karma oldásához, mint a meditáció vagy maga  a dharma tanításai. Gyakorló buddhisták tudják, hogy ezek a meditációk, gyakorlatok sokszor még nagyobb káoszt idéznek elő  a mindennapokban.  Ez a tisztulásnak köszönhető: a gyakorlatok során az energiapályák újraélednek, felszínre hozva sok–sok elraktározott, elnyomott élményt, zavaró érzelmet. Olyan ez, mint amikor  a koszos ruhákat a mosógépbe tesszük, s először a nagyon piszkos víz fog távozni. A következő mosóvíz már tisztább, majd egyre tisztább víz távozik. Valami hasonló következik be a tudatban a meditációk során. Ez viszont – mint már korábban írtam-, elég hosszadalmas folyamat. Sokszor elég sziszifuszi munkának tűnik: nemhogy kevesebb lenne a probléma, hanem több; mintha csak a mindennapi koszt mosnánk le, s közben ott  ordít a szennyeskupac. Minél többet takarítok, annál több a szutyok. Ez azért van, mert közben tudatosabbá válunk, s felismerjük a napi, vagy éppen évek alatt felhalmozott kosztermelést. Másrészről, mi nyugati emberek türelmetlenek vagyunk, s legnagyobb ellenségünknek az időt tekintjük, attól félünk, lemaradunk valamiről. És különben is, hol  van nekem jelen formámban 40-50 évem a megvilágosodásra? Miért nem lehet azonnal? Miért nem lehet ledobni a karmát, mint egy rossz köntöst? Következő életemben is csak vergődjek? Háááát…. mi ez, ha nem  a földi siralomvölgy?!

Jó hír: van módszer, ami felturbózza a takarítást, amivel még buddhisták gyorsítópályára tehetik a meditációt.

Dr. I.H.  Len „meggyógyított” egy egész őrültek házát Hawaii-n, csupán azzal, hogy önmagába merült. Ez a módszer nem volt más, mint a helyiek ősi módszere a hoppolás. Ennek lényege az empátia másikkal és önmagunkkal  szemben. A hoppolás során megnézzük, hogy az adott  zavaró helyzet tulajdonképpen miért is zavar. A  kétirányú empátiának köszönhetően megnézzük és megértjük a másik fél viselkedését, s annak mozgatórugóit. Másik oldalról pedig megnézzük, hogy azt mi hogyan éljük meg, miben zavar bennünket.  A sajnálom, kérlek bocsáss meg, szeretlek, köszönöm – „mantrát” ismételgetve elérjük a teljes megbocsájtást, mely azonnali tisztulást, mondhatni karma-oldást okoz. A korábbi frusztráció megszűnik, s helyette a megbocsátás és elfogadás szeretetteljes érzése tölti ki minden sejtünket, ugyanis felszínre kerülő negatív érzelmek  pozitív energiává transzformálódnak. Erről az Éj Királynőjének bosszúáriája jut az eszembe: a haragból, dühből a zenetörténelem egyik legbriliánsabb dallama született meg. Az a  jó ebben a gyakorlatban, hogy egy-egy ilyen oldás nemcsak napokra, de hetekre is kihat. Folyamatos alkalmazásával a hétköznapok során is tudatosabban élhetjük életünket.  Könnyebben felismerhetjük és megnevezhetjük zavaró érzelmeinket, könnyebben megfogalmazhatjuk mi is a bajunk és mit szeretnénk. S ha még mellé szedjük a „szeretetcseppeket”, a  nagyszerű hazai találmányt, akkor nemcsak rezgés(boldogság)szintünk emelkedik meg, de  életünk is gyökeresen megváltozik:  feljebb lépünk a tudatosságunk  lépcsőjén. Ennek óhatatlan folyománya a felelősség nagyobb mértékű vállalása. Egyszer csak elfogynak a külső okok. Nem lesz hibás  a másik kolléga, a  szomszéd,  a szülők, vagy a társadalmi környezet. Világossá válik, hogy senki nem akar és nem is tud bántani bennünket. Jó vagy rosszkedvünk, boldogságunk vagy nyomorúságos sorsunk, sikerünk vagy kudarcunk egyetlen forrása nem a külvilágban keresendő, hanem belül,    saját tudatunkban.

Ideje takarítani … ?  nem buddhistáknak is javaslom a nagyszerű nyugati tanító Láma Ole Nydahl előadásait csütörtökön Veszprémben, pénteken Budapesten.