Esélyegyenlőség - másodközlés
Múlt szombaton lufifelhőben úszott lányom kedvenc helye, a Millenáris. Így összeállt a kép, hogy a rendezvény előtt már miért volt mindenütt lufi a Széna téren is. A színes, szabadságuktól átmenetileg megfosztott léggömbök az esélyegyenlőség nevében kampányoltak.
A sok kis pavilon lufikkal és játékokkal fogadta a gyerekeket és a játékos kedvű felnőtteket. A körülöttünk kerekesszékesek próbáltak haladni az akadálymentesítettnek nem éppen mondható sóderrel felszórt úton, én pedig tétován álldogáltam. Próbáltam segíteni, de megköszönték, mondván egy kis lökéstől is könnyen kizuhanhatnak a kocsiból ezen a talajon. Feszengtem, miközben nagyszínpadon az előadó éppen a próbálj meg lazítani refrénű Hofi klasszikus énekelte. Ez ám a szinkronicitás! Ekkor rájöttem arra, hogy lányom mennyire szerencsésebb helyzetben van, mint én voltam anno. Ő már beleszületett egy olyan társadalomba, olyan világba, ahol láthatóak is a különbözőségek, és nem valami szörnyű titkolnivaló, ha valaki különbözik a nagy többségtől. Ratkó-unokaként első németországi tartózkodásom során rácsodálkoztam a sok kerekesszékesre, vagy az oltások mellékhatásaként végtaghiányos felnőttekre, akik vidám és teljes életet éltek, a strandon önfeledten játszottak, akadálymentesen tudtak közlekedni, megbecsült munkavállalók voltak és senki sem bámulta meg őket. Svájci tanulmányutamon egy Waldof-iskolába kerültem, ahol sok Down-szindrómás, oxigénhiányos kisgyerek volt. Tanácstalanul álltam és nem tudtam mit és hogyan kell csinálni, miközben a svájci hallgatók szeretettel és együttérzéssel dédelgették, vigasztalták a kicsiket vagy éppen tették helyre a randalírozókat. Igazi minestrone-leves szindróma volt: álltam és iszonyú kínosan éreztem magam ott. Abban a helyzetben én voltam a "fogyatékos". Ekkor tudatosult bennem, hogy a múlt rezsim a szocialista embereszményével az elfogadás, különbözőséghez való viszonyulás terén is milyen szociális-érzelmi lemaradásokat, károkat okozott. Mivel nem integrálták a speciális képességű állampolgárokat a többségi társadalomba, így nem is volt lehetőségünk a velük való interakciókra. Nem tanultuk és tapasztaltuk meg, hogy ők is ugyanolyan emberek mint mi: valamiben jobbak, valamiben gyengébbek. Lányom három hónapos kora óta jár úszni. Az úszóiskola egyben gyógyúszó iskola is, s a speciális fejlesztési igényű apróságoknak nyújt sok-sok segítséget. Ebből mi is profitálunk. Noémi így rendszeresen találkozik az átlagos fejlődési ütemtől többé-kevésbé eltérő babákkal; együtt játszanak és úszás után egymás uzsonnáját közösen fogyasztják el.
Neki természetes, hogy különbözőek vagyunk. S hogy ez így is maradjon, nekünk felnőtteknek nagyon-nagy a felelősségünk. Minden szinten.
A sok kis pavilon lufikkal és játékokkal fogadta a gyerekeket és a játékos kedvű felnőtteket. A körülöttünk kerekesszékesek próbáltak haladni az akadálymentesítettnek nem éppen mondható sóderrel felszórt úton, én pedig tétován álldogáltam. Próbáltam segíteni, de megköszönték, mondván egy kis lökéstől is könnyen kizuhanhatnak a kocsiból ezen a talajon. Feszengtem, miközben nagyszínpadon az előadó éppen a próbálj meg lazítani refrénű Hofi klasszikus énekelte. Ez ám a szinkronicitás! Ekkor rájöttem arra, hogy lányom mennyire szerencsésebb helyzetben van, mint én voltam anno. Ő már beleszületett egy olyan társadalomba, olyan világba, ahol láthatóak is a különbözőségek, és nem valami szörnyű titkolnivaló, ha valaki különbözik a nagy többségtől. Ratkó-unokaként első németországi tartózkodásom során rácsodálkoztam a sok kerekesszékesre, vagy az oltások mellékhatásaként végtaghiányos felnőttekre, akik vidám és teljes életet éltek, a strandon önfeledten játszottak, akadálymentesen tudtak közlekedni, megbecsült munkavállalók voltak és senki sem bámulta meg őket. Svájci tanulmányutamon egy Waldof-iskolába kerültem, ahol sok Down-szindrómás, oxigénhiányos kisgyerek volt. Tanácstalanul álltam és nem tudtam mit és hogyan kell csinálni, miközben a svájci hallgatók szeretettel és együttérzéssel dédelgették, vigasztalták a kicsiket vagy éppen tették helyre a randalírozókat. Igazi minestrone-leves szindróma volt: álltam és iszonyú kínosan éreztem magam ott. Abban a helyzetben én voltam a "fogyatékos". Ekkor tudatosult bennem, hogy a múlt rezsim a szocialista embereszményével az elfogadás, különbözőséghez való viszonyulás terén is milyen szociális-érzelmi lemaradásokat, károkat okozott. Mivel nem integrálták a speciális képességű állampolgárokat a többségi társadalomba, így nem is volt lehetőségünk a velük való interakciókra. Nem tanultuk és tapasztaltuk meg, hogy ők is ugyanolyan emberek mint mi: valamiben jobbak, valamiben gyengébbek. Lányom három hónapos kora óta jár úszni. Az úszóiskola egyben gyógyúszó iskola is, s a speciális fejlesztési igényű apróságoknak nyújt sok-sok segítséget. Ebből mi is profitálunk. Noémi így rendszeresen találkozik az átlagos fejlődési ütemtől többé-kevésbé eltérő babákkal; együtt játszanak és úszás után egymás uzsonnáját közösen fogyasztják el.
Neki természetes, hogy különbözőek vagyunk. S hogy ez így is maradjon, nekünk felnőtteknek nagyon-nagy a felelősségünk. Minden szinten.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése