Helga blogja életről és egyebekről

Nemrégiben ismét megkaptam az „örök kérdést“, miszerint nekem mindig jó kedvem van, merthogy nem igazán látni levertnek, szomorúnak, s ezt hogy csinálom. A helyzet az, hogy mint mindenkinek, így nekem is vannak mélypontjaim, az más kérdés, hogy mennyire teszem ki az ablakba, s terhelem vele a környezetemet. Ezekbe belenézek, beleengedem magam: hagyom őket életre kelni, megélni saját magukat. Ha sokáig nézel a mélységbe, az előbb-utóbb visszanéz rád, idézem fel Nietzsche gondolatát. Igen, a mélység beszippant. Teret és időt kell neki adni. S hogy a mélység ne szippantson be, szigorúan limitálom az önsajnálat idejét: max. két óra hosszat vagyok hajlandó szenvedni. A fájdalomnak van helye, és ideje,   s ha engedem megélni, a két órán belül szépen magától el is vonul. Ismét év vége van,  túl vagyunk az átjárókban bővelkedő mindenszenteken és haladunk az adventi időszak felé. Itt az ideje az önreflexiónak és az introspekciónak, a mélybe nézésnek. Tizenhárom éve hoztam két...

Két napja nem hagy békén. Folyton előjön, mindig megtalálja a kiskapukat. Dolgozom, teszem, amit kell, de ő egyszer csak ott van, s rámutat különféle dolgokra. Megkérdőjelez, zsizsikel, bezzegel. Igazából már jó egy éve velem van. Ekkor vette a bátorságot, előbújt rejtekéből, s jól rámijesztett. 
 Próbáltam elhessegetni, elfelejteni, de a beste megint előjött. Ekkor már szelídebb volt, vagy csak én kezdtem hozzászokni? A fene sem tudja. 
 A legközelebbi alkalommal már vártam, akkor persze nem jött. Nem ott jött, ahol vártam. Ekkor már rámosolyogtam. 
 Egyre gyakrabban jött, s egyre jobban örültem a neki köszönhető jet-seteknek. Fogalmam sem volt -miként most sem-, mit kezdjek vele, hogyan álljak neki.  De jó volt, élveztem a mindent átölelő jelenlétét. 
 Aztán megintcsak váratlanul újra megszólított, másként, máshogy. Erővel és hatalmas szeretettel, miként az apa fogadja vissza a tékozló fiát. Boldogság, s ugyanakkor újabb adag hitetlenség és értetlenség volt bennem. 
 Majd mind...