Helga blogja életről és egyebekről

Egy régebbi  posztomban írtam a Kreatívunkról ,   aki azt mesélte el, hogyan születnek meg fejében a jobbnál-jobb ötletek, hogyan alakul egy felderengő forma, hogyan lesz abból valami vizuális gyönyörűség. Ma ismételten abban a szerencsében volt részem, hogy egy közös megbeszélésen, egyeztetésen lehettem vele. A megbeszélés minden egyes persze lenyűgözött, kinyitott és egyre inkább szippantott be az a csodálatos   színes (kreatív)   világ,   amiben ő él. Közben fülig érő mosollyal néztem a csillogó szemét, kipirult arcát,   mozdulatait   és hallgattam lelkes hangját, ahogyan a projektjéről beszélt.   Flow-ban volt,   ami pedig ragadós. Inspiratív? Igen.   A szakmai tudás, hit és lelkesedés, az így létrejövő teremtő kreatív folyamat az, ami a mindennapok munkájába behozza a színt, megnyit ajtókat, belak   tereket   -   azaz   magával hozza   az ÉLETET. És persze, ehhez még jön egy jópár örömteli...

Reggel állok a kis keresztutcánál, s megpróbálok balra nagy ívben kijutni a főútra. Ez - ahogy már írtam is-,  a mission impossible kategória . Szinte csak akkor van rá lehetőség, ha vagy - elfogy a sor / pirosra vált a lámpa - vagy valaki végre kienged. Amint soromra várok, kis mókuspárt veszek észre a főút túloldalán. Viháncolnak, majd megcélozzák a szemközti járdát két autó között, hogy feljussanak a fészküket rejtő fára. Az első nekiindul, már majdnem eléri a padkát, amikor egy pickup elcsapja. Kocsi mentségére szóljon, fékezett, próbálta megközölni, de  a mókus is cikázni kezdett, így a végkifejlet elkerülhetetlen volt. Az aprócska test élettelenül csapódok a betonra. Párja átfut - sikeresen felugrik a hőn áhított fára. Rémülten, tanácstalanul rohangál fel-alá a fa törzsén, s nézi az összetört gerincű, felkunkorodott kis vörös kupacot.   Dühös vagyok, döbbent és tehetetlen. A szemem láttára hal meg valaki és nem tudtam segíteni. ...