2015. augusztus 24., hétfő

Reziliencia a mindennapokban

„Nem az vagyok, ami megtörtént velem. Az vagyok, amivé válni akarok.“ C.G. Jung

Vannak olyan helyzetek, amelyek kontrollálhatatlannak, megoldhatatlannak, egyenesen kiborítónak hatnak. Mennyi olyan tárgyalási helyzet van, amikor a tárgyalópartner megmakacsolja magát, s az áhított együttműködés elmarad. Az üzleti életben gyakran előfordul egy stratégiailag fontos szerződés elveszítése, mellyel veszélybe kerül az eddig kivívott piaci pozíció, a profit, s ezzel maga az alkalmazott, a menedzsment egzisztenciája. Az ilyen helyzetek sajátossága, hogy úgy éljük meg, hogy valami nagyon a hatáskörünkön túl történik, s egyszerűen cselekvőképtelenek vagyunk. Ebből alakul aztán ki a tanult tehetetlenség állapota, amikor korábbi (negatív) tapasztalataink alapján egyszerűen passzivitásba menekülünk, s azt érezzük, hogy nem tehetünk semmit a helyzetünk megváltoztatása érdekében. Ugyanakkor a sikeresség is tanulható, megfelelő kompetenciák valamint a konfliktus- és stresszkezelés fejlesztésével, az érzelmekre való reflektivitás folyamatos tanulásával és a reziliencia, a rugalmas ellenálló képesség fejlesztésével. A fizikában is használt kifejezés „olyan rugalmas ellenálló képességet jelent, amely a tárgy egységes mivoltát a végsőkig fenntartja, s a tárgyat a töréstől megóvja.” (Szombathyné, 2014) Az ökológiában is használt kifejezés, az egyensúlyi helyzetből való kibillenést, majd visszatérést jelenti, azonban már egy magasabb fejlődési fokon.

Ferenczi Sándor orvos és pszichoanalitikus, a korai kötődés elméletét kidolgozó angol pszichiáter és pszichoanalitikus John Bowlby, valamint az amerikai pszichológus Ann S. Master megfigyelték, hogy az igazán nehéz körülmények között felnövő, akár súlyosan traumatizált gyermekek bizonyos hányada nem mutat patológiás tüneteket, hanem sokkal inkább átlagon felüli életkedvvel és kreativitással rendelkezik. Hány olyan self-made személyiségről tudunk, akik mélyszegénységből, igazi megpróbáltatásokból küzdötték fel magukat szakmai - művészi vagy gazdasági-, csúcsokra, s értek el sikereket? A reziliencia egyfajta pszichés védelmet, állóképességet jelent, mely segítségével újra vissza tudjuk nyerni a külső hatások miatt kibillent egyensúlyunkat, ami rugalmasságot ad, megóv a töréstől, sőt fejlődést is hordoz magában. Tehát itt már nem egyfajta túlélésről van szó, hanem a megpróbáltatások egyfajta átkeretezéséről, transzmutációjáról, arról, hogy úgy vagyunk képesek a boldogulásra (és boldogságra), hogy közben fejlődünk, belsőleg is gazdagodunk. A szamurájok erre a hét nagy levegővételt alkalmazták. Szerintük ennyi idő kell, hogy a helyzetet eltávolodva tudják szemlélni, majd a megfelelőnek tűnő döntést meghozni.

A reziliencia jelent egyfajta perspektívaváltást is, azt hogy a kudarcokat, fájdalmakat más szintről is tudjuk szemlélni. Az élet új problémáit többnyire a múltbéli sémák alapján próbáljuk megoldani, s ezek többnyire azok a minták, amelyet a családunk már kifejlesztett, s a személyes fejlődés során-generációkon keresztül alkalmaz is. Ennek tudható be egy-egy családi mintázat, amit akár családi sorsnak, karmának is nevezhetünk. Azonban mi történik, ha már ezek a módszerek sem működnek? Jóllehet agyunkkal felfogjuk Einstein gondolatát, mely szerint a probléma nem oldható meg abból a nézőpontból, melyen keletkezett. Ki kell lépni a helyzetből, el kell távolodni tőle. „Tartsatok távolságot zavaró érzelmeitektől” - int Buddha.
Felmerül a kérdés, hogy mit lehet akkor tenni, amikor elönt a harag vagy remegünk a félelemtől?

A reziliencia jelensége, a rugalmasan ellenálló működésmód - „a traumákra sokkhatásokra válaszként adható lehetséges emberi lelki működésnek a nagyon kreatív és szemléletes módja“ (Szombathyné, 2014) -, képes választ adni a témakörrel kapcsolatos további kérdésekre.
Ahhoz, hogy az adott helyzetet tárgyilagosan, letisztultan, készen arra, hogy más nézőpontból is meg tudjam szemlélni, azaz meglegyen a távolság az érzelmeimtől, ahhoz elsőként az érzelmeimmel kell kapcsolatot létesítenem. Tisztában kell lennem velük, a rám gyakorolt hatásukkal. Meg kell találnom és fel kell ismernem azt az (általában) egyetlen pontot, mondatot, gesztust, amitől megérintődtem, s amitől kibillentem.
Az adott eseményt képesek vagyunk elemezni korábbi tapasztalatainkra, hiedelmeinkre, élményeinkre támaszkodva, melyek azonban azt is meghatározzák egyben, hogy milyen érzelmi töltettel fogjuk az adott helyzetet megélni. Ez Goleman kutatásai alapján lehet düh, gyász, szorongás, boldogság, szeretet, meglepettség, undor, szégyen/bűntudat. Fontos megérteni, hogy mi is ez a kibillent érzelmi állapot: egészen pontosan mit is érzek, így az érzelem impulzusát képesek lehetünk kontrollálni, s kevésbé leszünk áldozatai saját érzéseinknek, s azok fényében megjelenő történeteinknek, belső mozifilmünknek. „A legnagyobb luxus a harag - mondja nyilvános tanításain Ole Nydahl-, mert minden korábbi pozitív felhalmozást azonnal töröl.” A felbukkanó érzelmek mögöttes tartalmát érdemes mindig figyelembe venni, hogy mitől jelenik meg a szorongás, a félelem vagy a függés az adott pillanatban. S ezek mögött valójában mire is lenne szükség az adott helyzetben, ami a stabilitást megadná. Ezzel a felfedező játékkal a tudat kezd kitisztulni, s látni kezdi a megoldásokat. S ha már látom a megoldást, akkor a szorongató, az egzisztenciámat veszélyeztető érzés, nyomás megszűnik, mely magával hozza a „megcsinálom ezt is“ látásmódját, azaz kompetensnek fogjuk magunkat érezni a problémák megoldásában.

Miután (családi) minták ciklikusan ismétlődnek az „újrajátszási kényszernek” köszönhetően, így mindig újabb kihívásokba fogunk botlani, s ezek feloldásában az oksági elemzés kognitív szinten van segítségünkre. Erik Erikson szerint az élet szenvedés, s a szenvedés a fejlődés lényege, s ebből nem az elkerülés a kiút, hanem a felkészülés, s ez összecseng Buddha tanításával: van szenvedés, s ebből van kiút. A buddhizmus mindössze öt fő zavaró érzelemről (harag, kizáró büszkeség, ragaszkodás, féltékenység, zavarodottság) és ezek 84 ezer kombinációjáról beszél, s Buddha mindegyikre adott egy-egy tanítást, ami nem feltétlen meditáció, vagy nem egy hangzatos elméleti megközelítés, hanem mindennapi gyakorlat. Az igazi learning by doing.

A  Whiplash filmet nézve és utólag értékelve, többször is felmerült bennem az a kérdés, hogy Fletcher egy szociopata, egy szadista őrült, aki csak a saját ideája után megy, s útját széttört életek, megnyomorított pszichék szegélyezik. Viszont a végén - amikor látja, hogy a diákja alkot és kezdeményező lett-, elmosolyodik, szeme csillog. Örül az új tehetségnek és örül a módszere sikerének. Annak a módszernek, ami százból jó, ha egy esetben beválik. Viszont ott, az az egy eset maga a telitalálat, melyhez kellett a másik pólus is, ami bevonzotta, megtestesítette és az embertelen kínokon átívelve lehetővé tette a fejlődést. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…”

Bipolaritás, yin és yang, fent és lent, vonzás és taszítás egy gyújtópontban. Fletcher tehát nemcsak a fiatal dobos technikáját fejlesztette, hanem a rugalmas ellenállóképességét is. Merthogy a reziliencia életünk során folyamatosan fejlődik, s odafigyeléssel fejleszthető. Fletcher ugyanakkor számomra azt a merev elvhűséget is szimbolizálta, mely minden körülmény között kitart az elvei, a megérzései és az elhivatottsága mellett.

Szupervízióban gyakran lehet dolgunk a reziliencia fejlesztésével, s ez a fejlesztés része a szupervízióban zajló tanulási folyamatnak is.
Vezetőknél pedig már egyre jobban jelenik meg az igény az érzelmi intelligencia fejlesztésére is, hiszen egyre többen felismerik, hogy a másik ember személyiségének mélyebb megismeréséhez a magas IQ mellé az EQ elengedhetetlen. És fordítva is: az EQ mellé nagyon fontos az IQ megléte - a szellem és a szív elbűvölése-, lévén a reziliencia fejlesztése kognitív szinten is történik. Gondoljunk csak az ok-okozati összefüggések felismerésére, elemzésükre, az érzelmek megnevezésének képességére, magára az empátia neutrális folyamatára, ami a másik érzelmeinek felismerése és megnevezése nélkül nem megy, vagy a hibákból való tanulás során kialakuló megváltozott látásmódra és tanulási folyamat eszköztárát is képező személyes hatékonyságra.

Felhasznált irodalom:
Szombathyné dr Nemes Éva (2014): Mi is az a reziliencia valójában?, In: Nevelésről szülőknek, Szülők Iskolája II. 45-68.o. Waldorf Pedagógiai Intézet, Saxum Könyvkiadó Budapest

Részlet a szakdolgozatomból