Helga blogja életről és egyebekről

Minap cimborámmal úgy döntöttünk, hogy egy újabb világmegváltó beszélgetés címén beülünk egy trendi étterembe. Való igaz, a design, a brand, a belsőépítészet ki van nagyon találva, s már megfordultam ott, így tudom, hogy az étel is rendben van.  Mégis van valami a helyben, amitől úgy jöttem el, hogy jó-jó, de nem az igazi. Van benne valami művi, valami hiteltelen, valami rideg, amitől nem lesz a kedvenc hely, hanem a "ha más nincs, akkor ide" kategória. Legutóbbi élményünk ezt maximálisan bebizonyította. Az ott eltöltött két óra alatt kb. négyszer fagytunk szét a személyzet által kreált kereszthuzat miatt. Jeleztük, elnézést kértek, becsukták az ablakot, de újabb fél óra múlva megint csak vacogtunk. A mosdóban tovább fagytunk: jól esett volna a melegvíz a jéghideg kézmosó helyett. Ezt tetőzte, hogy a személyzet fél nyolckor takarítani kezdett, így az ételünket penetráns hipószagban fogyasztottuk el. Jeleztem a felszolgálónak, aki zavartan húzta a vállát: elroml...

Nemrégiben ismét megkaptam az „örök kérdést“, miszerint nekem mindig jó kedvem van, merthogy nem igazán látni levertnek, szomorúnak, s ezt hogy csinálom. A helyzet az, hogy mint mindenkinek, így nekem is vannak mélypontjaim, az más kérdés, hogy mennyire teszem ki az ablakba, s terhelem vele a környezetemet. Ezekbe belenézek, beleengedem magam: hagyom őket életre kelni, megélni saját magukat. Ha sokáig nézel a mélységbe, az előbb-utóbb visszanéz rád, idézem fel Nietzsche gondolatát. Igen, a mélység beszippant. Teret és időt kell neki adni. S hogy a mélység ne szippantson be, szigorúan limitálom az önsajnálat idejét: max. két óra hosszat vagyok hajlandó szenvedni. A fájdalomnak van helye, és ideje,   s ha engedem megélni, a két órán belül szépen magától el is vonul. Ismét év vége van,  túl vagyunk az átjárókban bővelkedő mindenszenteken és haladunk az adventi időszak felé. Itt az ideje az önreflexiónak és az introspekciónak, a mélybe nézésnek. Tizenhárom éve hoztam két...

"Az emberiség megmentése azt a vágyat leplezi, hogy másokon uralkodjunk" Ezt most hallottam a Gátlastalanok c.sorozat egyik epizódjának mottójaként. Az örökzöld megmentősdizés újabb megvilágításban.  Mert a megmentő szerep is csak egy játszma, mely mögött vágyak sokasága áll. Ki leszek, ha megmentő, világmegváltó leszek? Szupersztár? Guru? Megvilagosodott? Apám/anyám végre elismert gyereke?  Nők/férfiak álma? Milliomos? Politikus? Befolyásos? Es ki leszek, ha csak szimplán magamat mentem meg? Mondjuk: szabad ember.  Boldogságos új esztendőt kívánok!