Helga blogja életről és egyebekről

Összefutottam kedvenc szomszéd bácsimmal.  Mindig jókedvű, mindig kedves, szeme huncutul csillog annak ellenére, hogy minden évben  hosszabb-rövidebb időre a honi egészségügyet tanulmányozza behatóan. Kedvesen mosolyog, s boldog új évet kíván.  Szebbet, jobbat és reményteljesebbet. Eszembe jut a  Nemzeti Galéria Háború és béke között Chagall és Ámos Imre kiállítása.  Két üldözött, akik közül az egyik nagyon bölcs volt.  Mindig biztonságosabb helyre menekült.  S a  másik, aki munkaszolgálatról munkaszolgálatra járt.  Utolsó fillérein spirálfüzetet vett, s abba rajzolt. Rendületlenül, az utolsó percig.   A Szolnoki Vázlatkönyv a Bori Notesz méltó párja.  Örök mementó szörnyűséges időkből.  S örök intés, hogy a legsötétebb perceidben is ott remény.  Ott a szépség és ott az alkotás lehetősége. 

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
 Emlékeimből lassan, elfakult
 Arcképed a szívemben, elmosódott
 A vállaidnak íve, elsuhant
 A hangod és én nem mentem utánad
 Az élet egyre mélyebb erdejében.
 Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
 Ma már nem reszketek tekintetedre,
 Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
 Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
 Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
 És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
 Mert benne élsz te minden félrecsúszott
 Nyakkendőmben és elvétett szavamban
 És minden eltévesztett köszönésben
 És minden összetépett levelemben
 És egész elhibázott életemben
 Élsz és uralkodol örökkön, Amen