2011. szeptember 27., kedd

Egy jó nap

Arról ábrándoztam ma reggel befelé menet, hogy milyen jó is, amikor egy pár folyamatosan egymásra figyel.
Milyen jó úgy hazaérni, hogy valaki tárt karokkal vár, vagy röpül hozzád már a lépcsőházban.
Milyen jó hosszan ölelni egymást, érezni ahogy felforrósodik a mellkasunk.
Vacsizni, megmosni a másik hátát, együtt suvickolni a fogat fülig fogkrémesen.
Aztán összebújni, amennyire csak lehet, s így is ébredni. Az első amit reggel látsz, a másik mosolya.
Napközben a kedves - lélekemelő SMS-ek, mint apró puszivirágok.

Sokan vágyunk erre...

- Posted using BlogPress from my iPhone

2011. szeptember 25., vasárnap

Az élet relatív

Idős házaspár megy előttem a Marczibányi téren.
Arcukon döbbenet és megvetés jelenik meg egyszerre, amint a fiatal házaspár elhalad mellettük. Az anya karjában egy ordító 2,5 éves.
A bácsi lenéző arccal suttog a feleségének, mire az tágra nyílt szemekkel bólogat.
A gyermekes pár halad, de a gyerek fájdalmas sírása betölti a teret.
Elesett a rollerral, s megütötte az állát. Anya felkapta, s most vigasztalja, karjaiban viszi a kocsiig.
Ezt az idős házaspár nem látta.


- Posted using BlogPress from my iPhone
Location:Millenáris

2011. szeptember 24., szombat

Mi változott?

Március óta vártam rá.
Lelkesen.
Centit vágva.
Vágytam a pezsgésére.
Az inspirációira.
A ismételt örömteli nagy találkozásra.
Vártam és vágytam.
Számoltam a hátralévő napokat.
Csekkoltam a weboldalát.
Néztem a fényképeit és a videóit.

Majd eljött a tegnap.
Ott voltam.
Ő is ott volt.
Nem értettem.
Ő jól érezte magát.
Bennem űr volt.
Nem inspirált.
Nem lelkesített.
Nem idegesített.
Ő most ilyen volt.
Én most ilyen voltam.

Elmaradt a lényeg.
Szokásos bull shitek.
Új, divatos frázisok puffogtatva.
Nárcizmus.
Önelégültség.
Hígitott almalé a nektár helyett.

Megváltoztam.
Kevés lettél már.
Sajnálom.
Amit adtál, köszönöm.
Már nem foglak keresni.

Vigyázz magadra.

(A TEDx Danubiáról írtam)

Eddig tartott

A HR Cafén megjelenő sorozatom.

A szerkesztők kifejezetten szakmai célú publikációkat szeretnének látni, mondván spirituális blog van másutt.
Ezen nagyon sokat gondolkodtam.
Írjak tizenkettő egy tucat témákban tizenkettő egy tucat cikkeket?
Foglaljam össze 10 más publikáció lényegét egy írásban?
Okoskodjak világmegváltó HR lehetőségekről?
Írjak a munkahelyem szervezetfejlesztéseiről? Nem, nem kívánom  cégem tapasztalatait, kihívásait  megénekelni.

Viszont szívesen írok arról, hogy éppen merre tartok az utamon.

Így itt folyatom.

Menedzser és a Spiritualitás XII. - Egy kis tradíció - másodközlés

Elég mozgalmas volt az utóbbi időszakom, csak kapkodom a fejem, hogy miről is írjak.
A témát végülis kidobta a tér: június végén Malagára mentem egy buddhista programsorozatra. Amikor erről beszéltem ismerőseimnek, minden felől érdeklődő, csillogó tekintetek pillantottak rám, majd elhangzott a kérés: jó, de mesélj!
Akkor most mesélek.

Eddigi posztjaimban elég egyértelmű, mindenféle misztikumot nélkülöző, napi szinten alkalmazható hasznos tudati játékokról írtam. Most viszont Malagán belecsöppentem a színtiszta tradícióba. Én, aki eleve mindenféle rítust, liturgiát tisztes távolságból szeret tudni.
Délután 5 óra körül értünk a benalmadenai Megvilágosodás sztúpához, ami pompázatos látvány. Egyrészt a település látványa üdítő: szűk, kacskaringós andalúz utcák, fehér házikókkal, szélben ringó pálmafák, színes folyondárok ragadják el a képzeletünket. A tenger felé magasodó dombon  ragyogó fehérségében s égbe vesző arany sapkájával
ott áll délcegen a sztúpa.  Az épület  hatalmas, s hűvös gyomrában tágas meditációs terem várja a Dharma követőit.  Ekkor már alig lehetett megfelelő helyet találni, a tűző nap ellenére minden valamirevaló, ceremóniára jó rálátást biztosító szeglet elkelt, egyedül a fő közlekedőfolyosók maradtak szabadon.
A hivatalos program este 7-kor kezdődött, amibe belefér a menetrendszerinti min. fél órás késés, ekkor már talpalattnyi hely sem volt. Viszont felvonult a helyi tv, akik felvették a tanítást, s interjút is készítettek Láma Ole Nydahllal, azzal a belevaló dánnal, aki a Buddhákat megismertette Nyugattal, s akinek köszönhetően meditációs centrumok százai jöttek létre világszerte. 
Mi pedig kitartóan ültünk, élveztük  a le- majd felszálló ködfelhőket, csipegettünk, ittunk, s teljes megnyílással figyeltük a Tanítók szavait, mindezt éjjel 1 óráig, hallgattuk a ceremóniát.
Aztán másnap délelőtt 10-kor már  a hegyekben lévő  Karma Guen-i elvonulási központban folytattuk  tudatunk pallérozását. Egy nap 3 tanítás, közben szünetek, hisz a 2000 fős seregre ráfért egy kis mozgás az egész napos ülés (első sorokban ülőgumónyi területen történő gubbasztás, hátsó sorokban már nyújtott ülésben pihegés) után, programzárás előadótl függően 20 és 03 óra között. Utána buli a lámával vagy alvás, esetleg tengerparti fakultatív program igény szerint. S ez ment 3-4 napon keresztül. Szóval ez az idő sem a pihenésről, az alvásról szól. Ami viszont meglepő, hogy mégis kevésbé voltam fáradt, mint egy -egy munkanap végén.
Ennek pedig több oka is van:
tudatossági- vagy rezgészint magas volta. 2000 ember full of happyness, szinte vágni lehetett az örömöt. Minderre jött az előadók magas megvalósítási szintje.
meditációk a kurzus alatt: jóllehet nem hosszú órákat meditáltunk, mégis teljesen felfrissülten jöttünk ki belőle.
mediterrán hangulat - napsütés, más klíma, kikapcsolódás és búfelejtés adott.

Ami meglepő, hogy ugyanez a jókedvű, felüdítő-töltekező hangulat volt a hazai, becskei kurzuson is. Por, piszok, tábori körülmények nem számítanak, mert mind csak a tudat játéka.

Menedzser és a spritualitás XI. - Kérd és megadatik!


Még mindig az empátiáról, valamint annak hatalmas teremtő erejéről  fogok írni.
Minap egy buddhista barátommal úgy döntöttünk, hogy beülünk a  plázákban található étteremlánc  helyi kirendeltségébe.
A felszolgáló hölgy készségesen odajött, s lazán letegezett bennünket. Valahogy nem állt rá a nyelvem, így következetesen visszamagáztam a továbbiakban. Láttam, hogy ez nem igazán tetszett neki.
Barátommal lelkesen beszélgettünk, munkahelyi megtapasztalásokról, sikerekről, humoros helyzetekről, amikor megérkezett az innivaló. A nagy magyarázás hevében az egyik üveg felborult, s kiömlött a benne lévő gyümölcslé. Tárgyalópartnerem segítséget kért, mire a hölgy már pikírten állt neki a feltörlésnek: "Na, ezt meg hogyan sikerült kiborítani?"
Kisvártatva megérkezett a rendelt étel is, ami egy szóval siralmas volt. Újból hívtuk a hölgyet, hogy a másik étteremben nem ezt a minőséget (kinézet, állag, íz) kaptuk. Mire ő emelt hangon megjegyezte, hogy a franchaise minden éttermében más a választék.
Lassan fizetésre került a sor, ahol már kifejezetten hangos és durva volt velünk.
Ez volt az a pillanat, amikor vettünk egy nagy levegőt: vajon mit sugárzunk ki, hogy ez a válasz? Vajon mi van bennünk, hogy ő ezt a tükröt mutatja?
Feldobtam a labdát, csináljunk a helyzetre dupla empátiát!
Azaz első lépésben hogyan érezzük magunkat a felszolgáló reakcióit látva. Szépen összeszedtük: döbbentek, csalódottak, tanácstalanok, frusztráltak, dühösek, értetlenek,elutasítottak.... Aztán mi lenne a fontosságunk: a figyelmes és kedves kiszolgálás, a minőségi, szép és ízletes étel élvezete, az elfogadás, a segítség, a tanácsadás.

Most nézzük meg, mit érezhet a lány! Nos, itt aztán egymás szavába vágva gyűjtöttük össze, miként is érezhette magát, amikor látta a mi reakcióinkat. Vajon mely fontossága szenvedett   csorbát? Gyűlt itt is a lista. S mi lenne neki jó? Mit szeretne ehelyett? Mi tenné őt boldoggá, elégedetté? Mondtam volna a magam földhözragadt ötleteit, de barátom belehúzott az egyik legnagyobb buddhista 
Miután a gyakorlatban jól kimelegedtünk, megkönnyebbülve, elégedetten indultunk el.  A felszolgáló hölgy nekünk háttal állt, s köszönésünkre sem reagált. Titokban bíztam benne, hogy az utánunk jövő vendégekkel már kedvesebb lesz.

Eltelt 2-3 nap újra összefutottunk megbeszélni tennivalóinkat egy gyors ebéd keretében. Az egyik éttermünkbe mentünk be, ahol be is álltunk a sorba, kiválasztva a nekünk tetsző menüt. Ekkor viszont a chef úr érkezett, aki mondta, hogy meglepetése van számunkra. Kísérletező és vendégül látó kedvében volt, így egy kis extra előétellel és friss desszerttel lepett meg bennünket csak úgy. Tárgyalópartnerem szóhoz sem jutott, ahogy én sem. Csak meresztettem a szememet, hogy vajon mivel édemeltük ki ezt az ötcsillagos kiszolgálást.

Újabb két napomba telt míg leesett: amikor a morcos felszolgálólány helyzetét kielemeztük, s ezáltal megértettük, együttérzést tanusítottunk irányába, majd minden jót kivántunk neki, annak a gyümölcse érett be pár nap múlva. Megkaptuk azt a figyelmes, kedves és minőségi kiszolgálást, ami előzőleg hiányzott. Igaz nem ott és nem akkor, hanem térben és időben másutt, de  a lényeg az, hogy megkaptuk, amikor a feltételek összeálltak.

Számomra ez egy újabb csodás bizonyítéka volt az empátia gyógyító erejének, s annak, hogy a Jóisten/Univerzum/Teremtő/Buddhák nem ért  magyarul, csak “regzésül”.

Menedzser és a Spiritualitás X - EMK és a politikai korrektség - másodközlés


Az előző cikkemben Marshall Rosenberg nevével fémjelzett erőszakmentes (együttműködő) kommunikáció lehetőségeiről írtam.
Ennek lényege, hogy alaposan megfigyeljük, ami történik, s ezt visszamondjuk, majd megfogalmazzuk vele kapcsolatos érzéseinket, s az amögött megbúvó ki nem elégített szükségleteinket. Majd pedig kérünk, ott helyben, promt teljesíthetőt.

Például Kicsi Lányom szobája atomtámadás utáni állapotot vett fel a takarítás után pár órárával:
1. lépés: Noémi, amikor benézek a szobádba s ez a  iradatlan rumli fogad a  friss takarítás után, 
2. szóhoz sem tudok jutni. Bosszúság, döbbenet van bennem!
3. Nekem fontos a szép környezet, hogy a lakás, ahol élek tiszta és rendezett legyen. Nagyon sokat dolgoztam, hogy rend legyen, s  az is fontos, hogy a munkámat megbecsüljék, értékeljék. 
4. Kérlek mondd meg, hogy most azonnal rendet tudsz-e tenni?
(5. Igen Anya - s megy máris pakolni és pikkpakk gyönyörű rend van.)
Kicsit mechanikusnak tűnik, de az életben gördülékenyebb, közvetlenebb, s meglepő módon hatásos.
Olyannyira, hogy 4,5 éves lányom mesteri szinten űzi. Elkövettem azt a hibát, hogy nem kérdeztem meg mi legyen a vasárnapi ebéd. Értelemszerűen nem akarta megenni az ételt, s helyette mást akart:
- Anya, bennem csalódás van, mert fontos nekem hogy megkérdezzenek. Ígérd meg most, hogy máskor meg fogod kérdezni, hogy mit szeretnék ebédre enni!
Anyósom ekkor mondta, hogy ezt a kérést képtelenség nem teljesíteni.
A módszer tökéletesen működik kisebb frusztrációk, kellemetlenségek illetve a nekünk panaszkodóknak visszajelzés szintjén. Dühös embernél jobb azonban, ha nem használjuk,  hanem inkább elmegyünk egyet fagyizni, mire megjövünk ő is megnyugszik.
Ami viszont csodálatos a módszerben, az, hogy intenzív gerincvisszaépítő/megerősítő mellékhatása van. 
Ugyanis, amint  megfogalmazom érzéseimet és kiállok a fontosságaimért egyszerűen képtelenség lesz hantázni, s ami még jobb másokat megbántani. 
Hiszen nem róla/róluk beszélek, hanem magamról, arról, hogy ott abban az adott pillanatban hogyan is érzem magam. 
Szó  sincsen szemrehányásról, vádaskodásról, csakis az érzelmeimről és fontosságaimról, s arról, hogy a jelen rózsásnak nem mondható  állapot helyett mit szeretnék megélni. 
Buddha szavaival élve: beengedem a tolvajt az üres házba, azaz azáltal hogy észreveszem érzéseimet, azon nyomban tudatosítom, hogy ez hogy ez az érzelmi állapot csak MOST van.  Az érzés így nem válik tartóssá: ahogy megjelent a térben úgy fel is fog oldódni.
S mivel kiállok a fontosságaimért, így nem kell mást mondani, mint amit gondolok vagy tenni szeretnék. 
Nem kell szépíteni, nem kell mismásolni. Meg lehet mondani az igazságot. Nem kell a politikai korrektség álarca mögé bújni, hogy másokat ne sértsünk meg, miközben a gombóc ott nő és dagad  a torkunkban...
Semmi mást nem csinálok, csak engedem az érzelmeimet megélni, kihúzok magamból pár tüskét azaz empátiát adok magamnak. Ezzel a GNM által emlegetett érzelmi elszigetelődést szépen feloldom, s teszek egy újabb lépést a testi-lelki egészség felé.

Menedzser és a Spiritualitás IX. - Marshall Rosenberg ablakai - másodközlés


Egy varázsló sosem késik, mindig időben érkezik - oktatta ki Gandalf Zsákos Frodót, amikor is kérdőre vonta, hogy miért késett. Valahogy így történik minden fontosabb esemény is az életünkben: véletlenszerű találkozások, nagy felismerések, segítő emberek, elmenyitogató rendezvények mindig időben érkeznek. Nem előbb, nem később, pont amikor ideje van.
Idestova már tíz éve vettem részt először Marshall Rosenberg nevével fémjelzett erőszakmentes kommunikációs szemináriumokon. Szerelem volt első hallásra: olyan könnyűnek, egyszerűnek, természetesnek és hatékonynak tűnt, akár Jónai Hava, akár Rambala Éva vagy maga Marshall tartotta. Ott voltam az Egyesület az Együttműködő Kommunikációért alapításakor, szerveztem kurzusokat munkatársaimnak. Lelkesedés hatalmas volt. Aztán lecsengett, mert értek kudarcok: “a fene egye meg nem működik!”, "olyan mechanikus ez a 4 lépés és nem is tudom mindig alkalmazni"! Rámszóltak, hogy hagyjam már ezt a "zsiráfnyelvet, mert olyan idegesítő". 
Így, amikor tavaly ősszel egy  tanfolyamon előkerült, feltörtek bennem a korábbi kudarc emlékei, s teljes gőzzel szabotálni kezdtem ("ez nem megy"), majd egyszer csak megadtam magam. Csináltam, s mitöbb élvezni is kezdtem ezt a fajta beszédet, aminek a lényege: az (ön)EMPÁTIA.
Az empatikus hallgatás nem azonos a szimpátiával! Nézzük meg a különbséget egy banális példán!
Tegyük fel, hogy a parkban sétálva azt látod, hogy a párod is szerelmesen andalog, de nem te vagy az oldalán. 
Ilyenkor elég változatos reakciók születnek, a kiváncsi szemek nagy örömére. De az is lehet, hogy a lelki összeroskadás eredményeként szakrendelőkben köt ki a delikvens. 
A sérelmet elszenvedő a környezetétől a legkülönfélébb válaszokat kapja: a partnere szidalmazásán túl egészen a "te vagy a hibásig". 
Ez mind szimpátián alapuló válasz.
Szimpátia lényege, hogy a hallgató vagy átveszi a mesélő hangulati állapotát, annak érzelmeit, vagy éppenséggel a látottak/hallottak olyan emocionális reakciókat váltanak ki, hogy  a hallgató csak  mondja a magáét. Ez minden, csak nem segítség. Aki nyomorultul érzi magát, annak meghallgatás, jelenlét  kell, se nem észosztás. 
Szimpátia olyan, mint amikor beugrunk a verembe esett mellé, s onnan nézünk felfelé segítséget várva, ahelyett, hogy kötelet dobnánk, s felhúznánk. S mi a kötél? Az empátia!
Amikor empatikusan hallgatunk másokat, akkor megtartjuk az energiaszintünket, azaz kellő távolságot tartunk magunk és a másik érzelmei között, úgy, hogy a figyelmünk mégis partnerünkön marad. Ahogy Láma Ole mondja: beengedjük a tolvajt az üres házba. 
Jelen vagyunk, hallgatunk, visszakérdezünk, pontosítunk és összefoglalunk. Gyakorló EMK-sok már nevén nevezik a beszélő érzelmeit, s megnézik hogy az érzelem mögött mely fontosság, szükséglet szenved csorbát. 
Az empatikus hallgatás nagy lehetősége, hogy nem kell tanácsot adni, okosságokat mondani, vigasztalni, megmagyarázni. Ugye, micsoda megkönnyebbülés?
Mitől más az EMK mint a ventillálás?
Addig, amíg csak valaki mondja a magáét az érzelmei megnevezése és fontosságai kimondása nélkül,  kiengedi a gőzt, ugyanakkor ézelmileg elszigetelt marad. Az önempátia lényege, hogy kimondjuk érzelmeinket és nevén nevezzük szükségleteinket, tudatosítjuk és felvállajuk jelen helyzetünket.
Amikor az Új medicináról olvastam, akkor rájöttem, hogy az empátia az egész élet egyik alappillére. S hogy miért? Megtudhatod a következő írásomból.

Menedzser és a Spiritualitás VIII. - A Mátrix leomlik - másodközlés



Véget ért a dolce vita, azaz a részmunkaidős időmilliomos, ugyanakkor skizoid állapot.  Időmilliomosnak tűnik, de gyakorlatilag semmire sincs idő. A munkahelyemen a négy óra igencsak kevés volt, gyakorlatilag a napi operatív feladatokra, tűzoltásra volt elegendő. Otthon viszont nem tudtam dolgozni, mert vagy különórára mentünk az aprónéppel (úszás, francia és balett), vagy ha otthon voltunk, akkor nem engedett dolgozni. Kusza időbeosztás, kusza viszonyok és rengeteg bűntudat.
De beköszöntött az aranykor, újra teljes értékű ember vagyok: nyolcórás!
Teljes munkaidő, nagy kihívások, s mindeközben  dolgozok magamon, emelve a rezgésszintemet.
Megismerkedtem a Mátrix energetikával - kvantumtudat technikával, mely kitűnően megtámogatja a hoppolást, EFT-t, azok eredményét tartósabbá, elmélyültebbé teszi. Míg a hoppolás alapfeltétele, hogy ki  kell mondani fájdalmas, vagy éppen alantas gondolatokat, addig a mátrixnál elegendő a konfliktus felidézése és mehet máris a tisztítás. Azonnali oldást jelent, mely nemcsak emócionális, de fizikai szinten is megkönnyebbülést, javulást hoz.  
Nos, a hétvégi kurzuson, legalább 10-15-ször kaptam és adtam oldást, ami felért egy tavaszi nagytakarítással. Érdekes élmény a mátrixhullám megtapasztalása, azaz a hiedelmek, zavaró érzések rendszerének leomlása, mellyen párhuzamosan a fizikális erő is elhagyja az embert, a lábak rogyadoznak, fáradtság uralkodik el felettünk. 
Olyasmi, mint a buddhizmus - abban az értelemben, hogy  koncepciótlan dologról akarunk koncepciókban beszélni. Nem megy.  Nem lehet. Nem is kell érteni, csak egyszerűen engedni, hogy megtörténjen.  
A kétnapos tréning után teljes lelassulás következett be nálam.  A lélek megy az útján szabadon, míg az egó lemaradt és nem tudja ezt hova tenni. Csak néz, csak bambul és fogalma sincs mi van körülötte és miért lát mindent másként.
A mátrix tréning  rengeteg oldása szépen hámozta le a felszíni rétegeket, s ezzel a mélyből újabb tartalmaknak adott szabad utat. A kitisztult helyébe, újabb megoldandó régi konfliktusok léptek. A tisztítás  szépen a felszínre hozott mindenféle korábbi  elfojtást, fel nem dolgozott érzelmet, mely fizikai fájdalom formájában manifesztálódott.  
Konkrétan rosszul lettem, menni nem tudtam, amikor bizonyos épületek mellett haladtam el. A legfurcsább az volt, hogy a pozitív emlékű helyeken is kifejezetten negatív érzéseim voltak. Ez lehetetlen, hogyan írhat egy érzelem felül egy másikat? A kettőnek függetlennek kell lennie egymástól! Hogyisvanez?  Nem láttam jobb megoldást, mint egy újabb hoppolás elvégzését, mátrix tanfolyam után alig 48 órával. Hatalmas felismerést, egyfajta mini-megvilágosodást hozott, s új megvilágításba helyezte az itt és most megtapasztalását. Végre, a Mátrix utáni 3. napon  jól voltam.  
Az öröm kb. két napig tartott, amikor is  jött egy magas láz, benáthásodás, makacs köhögés, mely ágyba parancsolt. 
A legszebb az egészben, hogy a gyereken is jelentkeztek ezek a tünetek. 
Az Új Medicina szerint a gyerek 10 éves korig az anya rezgéseivel egy, így ő is úgy érzi magát, azaz viszonyul a világhoz, ahogy az anyuka. 
Egyértelmű, hogy az oldások eredményeként nálam jelentkező tisztulások megjelentek a gyermekemen is.
Szóval mi is történt? 
A GNM/Új Medicina szerint egy fel nem dolgozott, mély  konfliktus már kezdett elváltozásokat  létrehozni a szervezetemben. Miután ezt a konfliktust sikeresen feloldottam, így megindult az elváltozások helyreállítása, mely  a láz és nátha formájában  távozott.
Érdekes és új megtapasztalása és megértése a betegségnek. A kórházat azért kihagytam volna ... de valahogy mégis egy érdes és  jó kaland volt. A  legjobb benne az volt, hogy minden percben együtt lehettem a kis Szeretetcsomagunkkal. S megint csak azt mondom, a legjobb dolog anyukának lenni.
S, hogy mi is az Új Medicina? Írok még róla...

Menedzser és a Spritualitás VII. - Pilátus szappan - másodközlés

Kedves Olvasóim!
Köszönöm a privibe küldött támogató, bíztató soraitokat, melyek megerősítenek, hogy érdemes írnom. Úgyhogy, nem ússzátok meg, íme az újabb poszt.
Pontius Pilatus akarata ellenére beírta magát a történelembe. A Biblia soraiból egy puha, döntésképtelen csinovnyik képe rajzolódik elénk, aki a felelősséget az istenadta/-verte népre bízza, majd döntését legitimizálva, kezet mos.

 A Michigen Egyetemen dolgozó Lee és kollégái kísérleteik során bebizonyították, hogy a döntés utáni kézmosás a döntést helyességét megkérdőjelező  kételyeinket is képes elmosni, s ez az egyszerű tevékenység mintegy  a döntésünkben megerősít bennünket.

Nem minden esetben van lehetőség kezet mosni, ezért találták ki a az ügyfél/páciens/kliens által aláírandó nyilatkozatokat.

Írásom aprópója  két banális történet, mely az elmúlt időszakban  esett meg velem.
Jó két hete beriasztott a gázcirkó CO-mérője. Mivel férjem sem bátor buherátor, én sem vagyok műszaki szaki, így eszembe sem jutott, hogy a CO-mérőket 5 évre kalibrálják, és szimplán cserélni kéne. Nos, első pánikomban felhívtam a gázügyeletet. Hiba volt. Kijöttek, lezárták a kazánt és közölték, hogy a cirkóval ugyan nem egy légtérben lévő konyhai elszívót azonnal ki kell kötni vagy  lereteszelni vagy kazán cserélni. (Egyébként öt éve pont ők hagyták jóvá a rendszert...) Megjegyzem, olyan kazánunk van, ami CO visszaáramlás esetén azonnal leáll. De ez nem számít, ők nem vállalnak semmiért felelősséget.  Ők azonnal leplombálták a kazánt, mindezt 12ezerért. Aztán kijött a vilanyszerelő, levágta a villásdugót, majd felhívtam megint a főgáz diszpécserét, hogy elszívó kikötve, szeretném elindítani a fűtést. Megint kijött a két szaki, mértek, írtak, majd újabb 12ezerért levágták a plombát. Majd aláírattak velem egy nyilatkozatot, hogy csak ilyen és ilyen típusú konyhai elszívót fogok használni és mindenért én viselem a felelősséget. Ők semmiért, csak majd kiszámlázzák a  két kiszállást. Amikor ezt elmondtam, egy gépész ismerősömnek csak nevetett. Igen, ez megy a Főgáz minden alól kibújik, és semmiért sem vállal felelősséget. Nos, ez a semmi nekünk alaphangon 50ezerbe került (kétszeri kiszállás, villanyszerelő és az új CO-riasztó).

Gyermekem egész nap hányt, mind a házi, mind kedvenc homeopata doktornénink a kórházat javasolta kiszáradás megelőzése ellen.
Etse 6-kor fel is vettek bennünket. Először szétdurantották Noémi kézfejében az eret a branül beültetése során. A gyerek már 10 perce feküdt a vizsgálón és hősiesen nyelte könnyeit, amint az egyik néni kis könyökvénáján dolgozott, mint új alternatíván, míg a másik a kézfejben eltűnt tűt próbálta kiszedni.
A sürgősségin két nagyon beteg baba volt már bent, hozzájuk képest a lázas-hányós gyermekem Makk Marcsi volt. Végülis túléltük az éjjel-nappal szemünkbe világító lámpákat, az éjszakai rosszulléteket,  a hajnali 6 órás ébresztőt, majd 11-ig vártunk a vizitre. Gyermekem szemmel láthatóan jól volt, ugrált az ágyon, lepkehálóval kellett elkapnom, nemcsak ivott, de már  eszegetett  is. Homeopata dokinénink természetesen már reggel 8-kor hívott bennünket, majd javasolta, hogy ha ilyen jól van, felesleges bent vergődni.
Természetesen a kórházi orvos nem így gondolta. Miután kiosztotta a másik két baba anyukáját, én voltam a soros alkalmatlan, gyerekhez nem értő szülő.  Hiába van jól a gyerek, jók az eredmények, majd talán másnap délután haza is mehetünk.
Igazán hálás vagyok a segítségükért, de ha minden OK, akkor  miért maradjunk még?
Mert ez a szakmai eljárás, és így jár az OEP támogatás a kórháznak ... de itt nyitott ajtó van, azt csinálok, amit akarok, zárójelentést nem kapok, ha baj lesz, ők vissza nem vesznek, de nyilatkozzam, hogy mindenért én vagyok a felelős.

Még szép. Az életemért, a döntéseimért, a gyermekemért  felelős vagyok.
A sztori egyébként megosztotta a környezetemet. Férjemen kívül, nem sokan értettek egyet a döntésemmel.
Hogy mertem hazahozni, mit hazardírozok? Miért nem bízok az orvosban?

Ez nem (csak) bizalom  kérdése.
 Ahogy dr. Mendelsohn írja a Gyermekorvos nélkül című könyvében, senki más sem ismeri jobban a gyereket, mint az édesanyja.  A körzeti orvos is az első időszakban havonta, később csak az éves sztátuszvizsgálatokon látja, no meg ha van valami időközben. Ezzel szemben az anyuka, azaz én már 5éve -  azóta, hogy beköltözött a pocakomba és ezzel az életünkbe-, ismerem. Magzati kora óta ismerem a bioritmusát, tudom mit eszik szívesen, és mit nem. Tudom, hogy milyen színű a bőre és milyen szagú a lehellete a láz különböző stádiumában, s hogyan esik le magától a  láz egy spontán izzadás után, s hogyan alakul ki,  majd múlik el a nátha. Ezt a házi gyermekorvosunk nem tud(hat)ja. A kórházi, aki akkor látja először még kevésbé, hisz még kérdezni sem kérdez, csak utasít.
A homeopátiás orvosunk már igen, mert mindezekről  alaposan kikérdezett, lévén így lehet az alkati szert pontosan meghatározni.

S, hogy miért szeretem a homeopátiát?
Samel Hahnemann egy pontos, precíz ember volt, aki minden pácienséről és minden kutatásáról részletes leírásokat hagyott maga után. Ahhoz, hogy a kezelést, az alkati szert az orvos megállapíthassa, alaposan ki kell kérdeznie a pácienst. A páciens oldaláról együttműlködést igényel, s a kedves beteg szinte rákényszerül a pontos, alapos megfigyelésre, tudatos odafigyelésre.

S ez pedig megintcsak az önismerethez vezet.
Megbetegedtél?
Nézd meg, milyen kofliktusod volt előtte!  Milyen érzéseid vannak? Kimondtad már őket valaha, vagy megpróbálod mélyen elásni, s abban reménykedsz, hogy valahogy felszívódnak? Esetleg pont sikerült feloldanod egy konfliktust?

S hogy, miért kerültünk kórházba?
Konfliktust oldottam, mépgpedig elég intenzíven, s a mátrix összeomlott.
Erről majd  a következő bejegyzésemben olvashattok.

Menedzser és a spiritualitás VI. - A felelősség kikerülhetetlen


Korábbi bejegyzéseimben arról írtam, hogyan tudunk felelősséget vállalni magunkért: döntéseinkért,szavainkért, tetteinkért. Bemutattam a hoppolást, a meditációt, az ok-okozat összefüggését, a MOST megélését, de írhatnék Marshall Rosenberg-féle együttműködő kommunikációról is, mint gerincoszlop-visszaépítő módszerről.

Most pár szót ejtenék a politikai korrektségről, mely Mesterem, Láma Ole Nydahl szerint civilzációnk rákfenéje.





Gondolom, most többen felkapjátok a fejeteket, ahogy annak idején tettem én is. Mi a baj a politikai korrektséggel? Mi  a baj azzal, hogy nem négerezünk, hanem feketéknek és afroamerikaiknak nevezzük őket.  Mennyivel szebben hangzik a speciális  nevelési igényű gyerek, mint a fogyatékos!

Ezzel egyetértek magam is.



A probléma viszont ott kezdődik, ahogy ehhez a terminológiához és a mögötte megbúvó jelenségekhez állunk.

Amikor  a politikai korrektség nevében nem azt mondjuk és nem azt tesszük, amit gondolunk, hanem ahogy azt - gondoljuk-, a környezetünk elvárja. Félünk attól, hogy ha nem az elvárásoknak megfelelően teszünk, beszélünk, akkor a környezetünk elfordul tőlünk, kiközösít. S mi az, amitól leginkább rettegünk? Hát a szerethetőségünk elveszítésétől. Ezt sulykolják belénk születésünktől fogva: szeretlek ha ezt-azt-amazt megteszel (értem), szeretlek ha  a kedvemre teszel!

A szeretetlenségtől, kiközösítéstől, s ezáltal a magánytól való félelmünkből adódóan nem merünk kimondani személyes, munkahelyi problémákat, nem merünk véleményt formálni bizonyos társadalmi-politikai kérdésekben. S ha jobban megnézzük, a politikai korrektség nemhogy csitította volna az ellentéteket, de még jobban felszította. Bebújunk a biztos, komformista álarc a politikai korrektség mögé. Közben mélyen, legbelül vihar tombol a valódi  érzelmi viszonyulás és a védekezés apropójából kimondott szavak között feszülő ellentét miatt.  S ebbe bele lehet halni, de minimum belebetegedni - s ezt már nemcsak az Új Germán Medicina mondja csak ki.



David R. hawking A Valódi ÉN hatalma c. könyvében a következőket mondja:

“Rengeteg ellentét, viszály és szenvedés forrása korunk ‘politikai korrektségre’ törekvő irányzata, amely képzeletbeli ‘jogokon’ alapul. Valójában nem létezik olyasmi, amit jognak neveznek, csupán  a társadalom képzeletében. A világegyetemben semminek sincsenek semmiféle ‘jogai. A ‘jogok’ korszaka a kötekedő sértettség hozzáállásához, az összeütközés kereséséhez, viszálykodáshoz, az elkövető és az áldozat fogalmához, a ok-okozati összefüggések téveszméihez és bosszúálláshoz vezet. Mindez az életünk tapasztalatáért vállalt személyes felelősséget helyettesíti, pedig csak annak a szintjét elérve juthatunk el a becsületességhez.” (David R. Hawking: A Valódi ÉN hatalma, Édesvíz Kiadó 2007)

 Felelősségvállalás az, hogy minden helyzetben azt mondom, amit valóban godolok és azt teszem, amit valóban tenni szeretnék. Nem hallgatok el dolgokat, csakhogy mást meg ne bántsak. (Mit is jelent az a mondat, hogy “nem akarlak megbántani”? Azt, hogy lám, ilyen puhány alak vagyok, veled takarózom, ahelyett, hogy  kiállnék a véleményem mellett.)

Mondom, amit mondani szeretnék, felvállalom és kimondom az amögötti  érzelmeimet,  valós igényeimet és szükségleteimet. Amint magamról beszélek, máris  nem a másikat bántom.  A szavak lehetnek ablakok vagy falak... mi döntjük el, hogy melyik legyen.

Menedzser és a Spiritualitás V. – Felelősség kikerülhetetlen - másodközlés



Legutóbbi bejegyzésemben egy nagyszerű hawaii-i módszert írtam le, melyet magyarul hoppolásnak hívnak. Ennek  egyik oldala az kettős empátia, amikor is megpróbálom beleélni magam mindkét érintett fél helyzetébe. Ezzel a kitágult látásmóddal könnyebben megérthetők az indítékok, a mozgatórugók, s a kialakult feszültség tartósan feloldható. Azonban csak a felszínt kapargatjuk. A hoppolás jóval több.
Mind a h’oopononopononak, mind  a Buddhizmusnak, mind korunk nagy misztikusának Tollenak két, gondolkodásunkat alapjaiban megrengető üzenete van a ma embere számára:

-          mindenért, ami az életedben megjelenik, ami jó vagy rossz, amivel szembesülsz, amivel konfrontálódsz, ami miatt szenvedsz, azért te vagy a felelős. Az életedben mindenért te vagy a felelős.

-          téged senki sem tud és nem is akar bántani. Sem szülők, sem a kedves, sem a főnök, kollégák, sem  az Ószövetség büntető és  áldozatot követő vagy az Újszövetség az áldozatot meghozó és ezáltal híveibe  bűntudatot tápláló istene.

Azaz a menny és a pokol a homlokunk mögött vagy bordáink között helyezkedik el, aszerint, ki hogyan nevezi: lélek, szív vagy éppen tudat.
Buddhizmus alaptézise, hogy van szenvedés, ez pedig a nem tudásból, tudatunk nem ismeretéből fakad. Vajon mi miatt szenvedünk? A valóságtól vagy a valóság és az arról alkotott elképzeléseink nem egyezősége miatt? Tele vagyunk koncepciókkal az ideális munkahelyről, főnökről, feladatról;  kapcsolatról az ideális partnerrel az oldalunkon. Aztán amikor a mindennapok rádöbbentenek, hogy hülye az egész kollektíva, pocsék  a munka és a kedves is egy genetikai hulladék, akkor nagyon szenvedünk. Felelőst önmagunkon kívül keressük. A kapcsolatunk a partner miatt nem működik, a munkahelyen csupa kontraszelektált hülye van,  csak én vagyok a  meg nem értett zseni és különben is  a kormány –akire nem én szavaztam!-, tehet mindenről. Buddha természetesen azt is kimondja, hogy a szenvedésnek van vége. Erre adta tanításait, gyakorlatait, melyek a mindennapokban jelentősen hozzásegítenek bennünket a felelősség felismeréséhez.  Egy ilyen alaptanítás az ok és okozat összefüggése: korábbi cselekedeteink adják jelenünket, s most, a jelenben ültetjük el azokat a magvakat, hogy a jövőben jól vagy éppen cudarul fogjuk magunkat érezni. Teljesen mindegy, hogy ki mit csinál, teveled mit tettek, te mit tettél- az eseményekre adott tényleges és érzelmi reakciód folytán  leteszed azt a sínpárt, amelyen az események továbbrobognak.

4 vs 96
A tudomány abból indul ki, hogy teljes személyiségünket tekintve annak mindössze 4%-val vagyunk tisztában. A többi 96% tudattalan tömeg. Olyan generációs minták, egy komplett „tudástár”, amelyet családunk (vagy akár mi magunk előző életeink során) szépen felhalmoztunk. A csontvázak ott sorakoznak a szekrényben.  Amikor hatalmába kerít bennünket egy zavaró érzelem, vagy valaki először látott ismeretlen  iránt zsigeri ellenszenvet érzünk, akkor ez a tömeg tör felszínre. Ez énünk azon elfojtott része, amelyet a hoppolás során megidézünk.
A hoppolás során dr. Lin meggyógyított egy egész bolondokházát, csak azzal, hogy magán alkalmazta a gyakorlatsort.  Felismerte, hogy minden és mindenki egy. Tudomány idővel bebizonyította a  tükörneuronok jelenlétét, s ezzel  „világossá” vált a misztikus mondat: ami fent az lent, ami bent az kint.  Dr. Lin ebből a tételből indult ki. Minden egyes betegénél megnézte, melyik  az a saját, tudattalan része, amellyel a külvilágban – itt elmebetegekkel !-, szembesült. Egy-egy betegen hosszú órákat, olykor napokat is meditált, így gyógyítva a külvilágot azzal, hogy saját magát gyógyítja.

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni
Könnyen sejthető, hogy a hoppolás nem egy sétagalopp. Olyan, mintha a nyúl üregébe mennénk, amelyről fogalmunk sincs, hogy mennyire mély, és mi mindent tartogat számunkra. Bemegyünk, majd egy konfliktusoldás után sugárzóan kijövünk. Csend és béke van, itt és most. Teljesség és szeretet. Majd jönnek a visszazökkentős hétköznapok, s amikor szükségét érezzük újra hoppolunk.
A lelki síkon feloldott blokkkok azonban megjelennek a materiális világban, akár testi tünet, akár egy hoppolt személlyel kapcsolatos viszony változásában. Minden felszínre kerül, akár akarjuk, akár nem, nincsen megállj. A hadvezér mellől eltűnt a hárítás várfala, a tagadás bástyája. Eltűntek a düh gyalogsága, a harag lovassága, a bosszú ágyúi. Felszívódott az önsajnálat pajzsa, elkopott a tehetetlenség vértje. Fegyvertelenek vagyunk. Óhatatlan is  be kell látnunk, hogy minden velünk történt eseményért felelősséget kell vállalnunk. Nincsen más alternatíva.  S ott ülünk a semmi közepén. Kitakarítottuk a múlt szennyesét, s így nincsen abból fakadó jelen vagy jövő. Nincsen semmi, csak mi vagyunk a jelenben. Felismerjük, hogy életünk már nem lehet a régi. Ez a mindent kitöltő üresség teljessége akár félelmetes is lehet, mert mi lesz ezután?  Az, amit ezzel a tapasztalattal és tudatos szemlélettel elvetünk. Ahogy a tibeti közmondás mondja: nem kell bőrrel bevonni a világot, elég ha cipőt húzol.

Menedzser és a Spiritualitás IV. – Hoooopp! - másodközlés

"Köldök behúz, szegycsont felfelé tol, kulcscsont kifelé forgat, fejtetővel nyújtózni!" Jógázóknak biztosan ismerősen csengenek ezek  az instrukciók.   Mire is tanít meg bennünket  a jógaóra? Többek között arra, hogy abban az adott pillanatban ne tudjunk másutt lenni, csak ott. Legkisebb elkalandozás elég ahhoz, hogy egy ászana kivitelezhetetlen és még fájdalmas is legyen.  Először természetesen magára  a gyakorlatra, annak megértésére figyelünk. Próbáljuk testünket a látottaknak és hallottaknak megfelelően beállítani. Miután ez  már jól megy,  megkezdődik a befelé figyelés, s a jóga megmutatja igazi arcát, hogy nem puszta testgyakorlat.
Ma éppen hazafelé sétáltam, mikor tekintetem jóval a horizont fölé kalandozott. Megálltam és gyönyörködtem az őszi lombkoronákban. Teljes színpaletta volt, mi elém tárult: harsány zöld, rozsdába hajló, meggybordó levélhalmok rezegtek az alig érezhető őszi szélben. Innentől szememet nem tudtam lejjebb vinni, visszakényszeríteni a kihívásokat jelentő fővárosi járdára.  Szinte szálltam, érzetem, hogy szívem kinyílik és szinte kicsordul a boldogságtól. Pedig semmi extra nem történt: egyszerűen csak jelen voltam, s szinte egy meditatív állapotba kerültem ettől.
Igen, a jóga, a meditáció, egy-egy szép természeti jelenség  sokat segít abban, hogy megéljük az adott pillanatot. Viszont van egy nagy bökkenő: a jelen és jövő, azaz mi relatív időfogalmunk.

Minden ember kiteljesedett, változatos és szeretetteljes életre vágyik, legyen az kalandokban bővelkedő, vagy romantikus. Szeretnék bőségben, jólétben, szakmai elismertségben fürödni. Mindig újabb és újabb élményekre, tárgyakra, pozíciókra vágyunk.  Vágyunk tárgyai elérésük után csak ideig- óráig okoznak örömöt, az irántuk érzett lelkesedés hamar lelankad, főként ha akár egy aprócska zavaró esemény közbelép.  Tény, hogy az új mobil, csillogó számítógép vagy az álomautó  fél év múlva avítt, a hőn áhított pozíciót bármikor megfúrhatják, s ágyunk is kihűlhet.
Így építjük fel szépen életünket, hosszabb távon a karmánkat. A buddhizmus különféle  módszereket ajánl a karma oldásához, mint a meditáció vagy maga  a dharma tanításai. Gyakorló buddhisták tudják, hogy ezek a meditációk, gyakorlatok sokszor még nagyobb káoszt idéznek elő  a mindennapokban.  Ez a tisztulásnak köszönhető: a gyakorlatok során az energiapályák újraélednek, felszínre hozva sok–sok elraktározott, elnyomott élményt, zavaró érzelmet. Olyan ez, mint amikor  a koszos ruhákat a mosógépbe tesszük, s először a nagyon piszkos víz fog távozni. A következő mosóvíz már tisztább, majd egyre tisztább víz távozik. Valami hasonló következik be a tudatban a meditációk során. Ez viszont – mint már korábban írtam-, elég hosszadalmas folyamat. Sokszor elég sziszifuszi munkának tűnik: nemhogy kevesebb lenne a probléma, hanem több; mintha csak a mindennapi koszt mosnánk le, s közben ott  ordít a szennyeskupac. Minél többet takarítok, annál több a szutyok. Ez azért van, mert közben tudatosabbá válunk, s felismerjük a napi, vagy éppen évek alatt felhalmozott kosztermelést. Másrészről, mi nyugati emberek türelmetlenek vagyunk, s legnagyobb ellenségünknek az időt tekintjük, attól félünk, lemaradunk valamiről. És különben is, hol  van nekem jelen formámban 40-50 évem a megvilágosodásra? Miért nem lehet azonnal? Miért nem lehet ledobni a karmát, mint egy rossz köntöst? Következő életemben is csak vergődjek? Háááát…. mi ez, ha nem  a földi siralomvölgy?!

Jó hír: van módszer, ami felturbózza a takarítást, amivel még buddhisták gyorsítópályára tehetik a meditációt.

Dr. I.H.  Len „meggyógyított” egy egész őrültek házát Hawaii-n, csupán azzal, hogy önmagába merült. Ez a módszer nem volt más, mint a helyiek ősi módszere a hoppolás. Ennek lényege az empátia másikkal és önmagunkkal  szemben. A hoppolás során megnézzük, hogy az adott  zavaró helyzet tulajdonképpen miért is zavar. A  kétirányú empátiának köszönhetően megnézzük és megértjük a másik fél viselkedését, s annak mozgatórugóit. Másik oldalról pedig megnézzük, hogy azt mi hogyan éljük meg, miben zavar bennünket.  A sajnálom, kérlek bocsáss meg, szeretlek, köszönöm – „mantrát” ismételgetve elérjük a teljes megbocsájtást, mely azonnali tisztulást, mondhatni karma-oldást okoz. A korábbi frusztráció megszűnik, s helyette a megbocsátás és elfogadás szeretetteljes érzése tölti ki minden sejtünket, ugyanis felszínre kerülő negatív érzelmek  pozitív energiává transzformálódnak. Erről az Éj Királynőjének bosszúáriája jut az eszembe: a haragból, dühből a zenetörténelem egyik legbriliánsabb dallama született meg. Az a  jó ebben a gyakorlatban, hogy egy-egy ilyen oldás nemcsak napokra, de hetekre is kihat. Folyamatos alkalmazásával a hétköznapok során is tudatosabban élhetjük életünket.  Könnyebben felismerhetjük és megnevezhetjük zavaró érzelmeinket, könnyebben megfogalmazhatjuk mi is a bajunk és mit szeretnénk. S ha még mellé szedjük a „szeretetcseppeket”, a  nagyszerű hazai találmányt, akkor nemcsak rezgés(boldogság)szintünk emelkedik meg, de  életünk is gyökeresen megváltozik:  feljebb lépünk a tudatosságunk  lépcsőjén. Ennek óhatatlan folyománya a felelősség nagyobb mértékű vállalása. Egyszer csak elfogynak a külső okok. Nem lesz hibás  a másik kolléga, a  szomszéd,  a szülők, vagy a társadalmi környezet. Világossá válik, hogy senki nem akar és nem is tud bántani bennünket. Jó vagy rosszkedvünk, boldogságunk vagy nyomorúságos sorsunk, sikerünk vagy kudarcunk egyetlen forrása nem a külvilágban keresendő, hanem belül,    saját tudatunkban.

Ideje takarítani … ?  nem buddhistáknak is javaslom a nagyszerű nyugati tanító Láma Ole Nydahl előadásait csütörtökön Veszprémben, pénteken Budapesten.

Menedzser és a Spiritualitás III. - Szeress MOST! - másodközlés

Az egyik tévécsatorna sorozatának címét vettem kölcsön, lévén két dologról szeretnék elmélkedni. Az egyik immáron állandó témán a MOST, a másik pedig a szeretet-szerelem, mint új elem.

A téma apropóját a szokásos nyári vakáció adta. Miért is felszabadultabbak, lelkesebb szeretők az emberek a nyaraláson, mint az év többi napján? Teszi ezt a napfény, tengerpart no meg a korlátozott telefon és email elérhetőség? Vagy van esetleg más is?
Az egyik tévécsatorna sorozatának címét vettem kölcsön, lévén két dologról szeretnék elmélkedni. Az egyik immáron állandó témán a MOST, a másik pedig a szeretet-szerelem, mint új elem.

Jelentem van. Nyaralás alatt az új, megszokottól akár többszáz kilométerrel távolabb lévőközeg minden megnyilvánulási formája csábítólag hat: rá kell figyelni, rá kell csodálkozni. Ilyenkor teljes elménkbe, lényünkbe szívjuk a természeti vagy épített környezet minden apró elemét, csodáját. Mivel megnyílunk ezen jelenségek felé, így egy magasabb rezgésszintre lépve minden pillanatot jelenként, élő MOST-ként tapasztaljuk meg. S mint korábban írtam, a MOST-ban nincsenek zavaró érzelmek. Az elme nem „agyal”, nem gondolkodik, nem gyárt elméleteket: meg van etetve. Közben a tudatos én csendben mosolyog, végre önmaga lehet.

Egy ilyen alaphangulatban, azaz egy emelkedett rezgésszintű állapotban sokkal nyitottabbak vagyunk partnerünk felé is. Társasága újra érdekes, állandó mosolygás és jókedv leng körül bennünket. Este jobban esik az összebújás, reggel az ébredés. Könnyebb beszélgetni komolyabb dolgokról, az esti naplemente, s egy pohár finom bor, a tenger halk zúgása vagy a kabócák ciripelése szinte giccsesen ideális háttér a megnyíláshoz, önmagunk és mások megismeréséhez. Szerelem-szeretet. Ez az az érzés, amitől olyan sok mindent várunk. Azt hisszük, hogy akkor jó, ha minél intenzívebb, adott esetben fáj is: fizikálisan a kedves hiánya, vagy a szavak metsző pengéje. Azt véljük, hogy csak akkor vagyunk teljesek, ha a másik is ott szuszog mellettünk. Félemberek vagyunk, ha nincsen párunk. Ha meg van, akkor ez sem jó benne, az sem jó, s királyfiból/lányból idővel rút varangy lesz. Valóban egy érzésről van szó? Valóban csak akkor igazi, ha sajog, fáj és intenzív? Valóban minden királyi lényből béka lesz?

NEM.

Az én olvasatomban a szeretet nem érzelem, hanem egy élethez való általános hozzáállás. Arról szól, hogy elfogadom a másikat olyannak, amilyen. Elfogadom azt, hogy van saját akarata és nem azt teszi, amit ÉN szeretnék. Ugyanis itt a góc: azért szenvedünk mert a másik nem úgy cselekszik, ahogy azt mi elvárjuk. Nem a valóságtól szenvedünk, hanem azért, mert a valóságról alkotott elképzelésünk teljesen más, mint maga a valóság.

Mit tehetek? Felismerem párom viselkedésében saját magamat. Csak azokat – az általam jónak vagy rossznak vélt-, tulajdonságait tudom meglátni, amely bennem is megvan. Igen, a társ az aki a legnagyobb segítséget nyújtja az életünk, látásmódunk fejlesztéséhez. Felismerem, hogy nem azért tesz számomra fájdalmas dolgokat, mert bántani akar, hanem azért, hogy ezzel segítse a gyógyulásomat. Amennyiben alkalmazom „dinamikus igazság” módszerét is, azaz tudatosan és szándékosan minimum két hétig egy olyan tulajdonságára koncentrálok, amit leginkább szeretnék benne (és magamban) megtapasztalni, akkor előbb-utóbb pl. a skandináv típus is megcsillantja latin lényét (Buzz Lightyearhez hasonlóan). Természetesen mindezek ellenére vannak olyan helyzetek, hogy a legnagyobb elfogadás és megértés ellenére sem megy együtt. Általában mindenütt, de leginkább a hálószobában. A különféle női és férfimagazinoknak és műsoroknak köszönhetően elég széleskörű elvárás- és elképzelés halmazzal rendelkezünk, hogy milyen az ideális szeretkezés. Egy pompás csipkeszett vagy ötletes jelmez feldobja kapcsolatunkat, hiszen végre elbújhatunk valaki más mögé és eljátszhatjuk a tökéletes szeretőt. Ezzel egyre jobban eltávolodunk nemcsak partnerünktől, de saját magunktól is. Hiába a pornósztárokat is megszégyenítő jelenet, belül üresség marad még a sokadik alkalom után. Mégis, mi a baj? Miért nem jó az, aminek nagyon jónak kéne lenni? Azért, mert nem az események közepében vagy. Azt nézed mit kellene csinálnod ágyban és azon kívül. Elméd bizonyítani akar, s örömet követel.

A szeretet viszont akkor érzi igazán jól magát, ha szabadon adhat és elfogadhat. Legegyszerűbb, ugyanakkor mégis legnehezebb gyakorlat, hogy tíz percig öleljük partnerünket. Tíz perc elsőre kevésnek tűnhet, de amikor már a második percnél mocorgunk, már soknak tartjuk. Tíz perc magunkra és a másikra. Hallgasd partnered szívdobbanását, végy vele egy ritmusban levegőt, erre koncentrálj, ekkor eltűnik a főnök mélje, vagy a sárga csekk… hallgass és légy jelen. Ölelj, érezd a közöttetek kialakuló forró és áramló energiamezőt. Lehet, hogy meglepő jelenségeket veszel észre, lehet hogy elementáris erővel tör rád egy érzés. Eltűnik a tér is az idő, csend és béke színre, ami szavakkal nem írható le. Partnereddel viszont tudod, hogy most mélyen megosztották egymással lényeteket, s  ez a speciális valami egy új lehetőség kezdete. A közös nyaralás ezért is közkedvelt és hatékony eszköze a párterápiának. Az egy másik kérdés, hogyan tudjuk az emelkedett rezgészintet a hazautazás után is fenntartani. Ebben segít egy nagyszerű, ősi hawaii technika, melyről a következő bejegyzésemben írok. PS: A feltöltött kép egy buddhista thangka, mely ábrázolás egyszerre jeleníti meg a férfiúi aktivitást és női bölcsességet, ezzel jelképezve  a tudat egységét és teljességét.

A Menedzser és a Spiritualitás II. – Légy jelen! - másodközlés

Az alcímet a FISH! kultikussá vált menedzsment filmből kölcsönöztem. Biztosan sokan ismerik közületek a Seattle-i halpiac egyik,  szokványosnak cseppet sem nevezhető boltját. A srácok egész nap bolondoznak, dobálják egymásnak a halakat, viccelődnek, évődnek a vásárlókkal és a turistákkal.
Amikor megkérdezték őket, hogyan is alakult ez ki, akkor az egyik válasz az volt, hogy minden döntés kérdése. ÉN döntöttem, hogy halat fogok árulni. ÉN döntök nap, mint nap, hogy most jól vagy rosszul kívánom magam érezni. Ekkor jön a fókusz.
Ha alapvetően jól szeretném tölteni az (munka)időmet, akkor ez az érzés, cél fogja meghatározni a napomat. Ha  rossz napot szeretnénk, akkor bizony minden egyes pillanatban azt fogom lesni, hogy hol van valami „disznóság”, ami elveszi a kedvemet, vagy éppen kibe köthetek be. Mindkét út és annak eredménye garantált. Viszont nem mindegyik jár együtt az aktív jelenléttel.
A halpiacos srácok példája jól mutatja a pozitív célkitűzéshez kapcsolt jelenlétet. Tudatosítom mit szeretnék, és mindig arra irányítom a figyelmemet, amit csinálok.
A negatív elvárásoknál is megvan az erős fókusz, mégsem beszélhetünk jelenlétről.
Miért?
Ahhoz, hogy igazán pocsékul érezhessük magunkat a múltban, annak vélt sérelmeiben kell dagonyázni. Ilyenkor jön a harag, a düh, ami a lehető legnagyobb luxus. Megjelenik  az önsajnálat, mások okolása, bűnbakkeresések, a mi lett volna-elképzelések: „- Ha ezt a Galuska-Galagonya-Galambom megérhette volna!” – De nem érte meg!”
Rossz érzések másik tipikus megjelenési területe a jövő. Jól rácsavarodunk egy problémára, beleéljük magunkat az esetleges –minél szörnyebb-, végkifejletekbe, és szinte élvezzük, hogy szenvedünk.
Tehát, amikor a múltban vagy a jövőben tobzódunk, akkor nem biztos, hogy jajdejól érezzük magunkat. Megfordítva, akkor érezzük igazán jól magunkat, amikor az ITT és MOST-ban vagyunk. Amikor átéljük a pillanatot, csak az létezik: a tiszta történések, „ahogy a dolgok vannak”, s nincsenek érzelmek, képzetek, koncepciók.

Munka? Magánélet? Egyensúly? Itt? És pont most?  Lehetőleg mind együtt? Állandóan potyognak az emailek, csöng  a telefon, kollégák jönnek adhoc igényeikkel és még a főnök is jól leteremt, hogy miért nem haladok tempósabban. Otthon a gyerek csak magának követel, és apukának is kéne egy kis simogatás.

Általános nehézség, hogy    a meditációban megtapasztalt csendet, tiszta tudatot hogyan lehet átvinni a mindennapok pillanataiba. Meditációt követően ugyanis hamar visszatérhet a hétköznapok  rossz érzése: fusztráció, elkeseredettség, harag, közöny. Azaz, újra kizökkenünk a jelenből. 

Ilyenkor legjobb módszer, hogy távolságot tartsunk, és úgy nézzük érzelmeinket, mintha a moziban egy filmet néznénk. Lássuk csak mi van most!
Most éppen ideges vagyok. Izgulok, mert attól tartok, hogy nem fogom befejezni HOLNAP (!) időre  a munkámat. Villámcsapásként ér a felismerés: még el sem kezdődött a holnap, de már koncepciókat gyártok, szinte ráállítom magam, hogy nem fog sikerülni. Huhhh, ez gáz. Mi kellene ahhoz, hogy megnyugodjak? Tudni, hogy végezni fogok, meg tudom csinálni. Mi kell ahhoz, hogy megcsináljam? Készítsünk egy gyors listát. Hé, hát minden feltétel adott! A
mikor eljön a feladat elvégzésének ideje, átveszem, hogy mit szeretnék csinálni, hova szeretnék eljutni. Ezzel az alig egy perces koncentrációval máris a jelenbe viszem és ott is tartom  a gondolataimat. Nemcsak, hogy elkészülök, de még élvezem is az alkotás folyamatát.
S mi volt a kezdő lépés? Az, hogy empatikusan közelítettem saját magamhoz. Odafigyeltem magamra, az érzéseimre. Felismertem zavaró érzelmeimet,  szükségleteimet, majd bíztam, s megtapasztaltam saját énem lehetőségeit. S a végén elégedettség töltött el, hogy sikerült, megcsináltam!

OK, de mi van, ha van valami a múltban, amin nem tudok átlépni és folyton visszarángat? – Folyt. köv.

A Menedzser és a Spiritualitás I. – Buddhista gyakorlatok - másodközlés

Korábbi cikkemben a MOST megéléséről írtam, s folytatnám gondolataimat. A JELENLÉT megtapasztalása idestova már 7 éve izgat, de igazából ez év márciusától kezdtem el igazán érezni, érteni és ami a legfontosabb:  megtapasztalni, hogy mit is jelent a pillanat varázsa.

Az elmúlt hét évben többféle módszert próbáltam ki, s végül a buddhizmus és annak technikái maradtak meg hosszú távon. Mert meditálni jó.


Mi a különbség  a meditáció és a relaxálás között?

Egyik szembetűnő különbség például a testtartás vagy meglepő módon  a mozgás, ugyanis vannak aktív, mozgásos meditációk is. A legfontosabb különbség a szem elől rejtett. Míg a relaxáció fő célja az elme és a test lecsendesítése, lenyugtatása, ezzel energiák felszabadítása, addig a meditációnál egy trükk történik. Lefoglaljuk az elmét és ezzel szabadjára engedjük a tiszta tudatot.

Sokan a buddhizmust  valamiféle  politeizmusnak gondolják, látva  a sokféle női és férfi buddhákat, kedveseket és félelmeteseket, egyedülieket vagy párukkal ölelkezőeket (képen Gyémánt Tudat és partnernője szerepel)  egyaránt.  Ezek a  formák  azonban nem istenek, hanem a tudat különféle megjelenési formái. Az elmének készülnek, s arra valók, hogy meditáció közben azt lefoglalja: „Itt van ez a csinos csaj, vagy ez az atletikus pasi! Nézd meg jól! Hogy néz ki? Milyen ruha van rajta? Miket tart a kezében?” S az elme mazsolázgat.  Közben mondjuk a mantrát, morzsoljuk az „olvasó” gyöngyeit, vagy egy tornagyakorlathoz inkább hasonló borulást végzünk. Test, beszéd és elme szinten le vagyunk (az elménk, az egónk ) foglalva. S ekkor végre szabad a tudat.

Nincsen idő, minden élmény, érzelem, gondolat felolvad, eltűnik. Nem rágódunk a múlton – minek, hisz megváltoztatni már nem tudjuk, bűntudattal lenni végette felesleges. Egy dolgot tehetünk a múlttal: tanulni, okulni   belőle.
Nincsen jövő. Miért is lenne? Nem a jövőben élünk, hanem MOST. Minek aggódjunk a jövő miatt, hiszen még nincs itt.
Mi fog történni? Bármi, aminek a magvát MOST ülteted el. A jövőd attól függ, milyen vagy most. Nyitott, kezdeményező, bátorító, bizakodó? Ha igen, akkor céljaidra fókuszálva azok fognak megvalósulni. Sértett, haragos, lemondó, közömbös-közönyös? Akkor bizony nem a céljaidra fókuszálsz, s nem is itt vagy, hanem még a múltadban dagonyázol.

Ez a meditáció célja, hogy a tiszta tudatot minél gyakrabban engedjük ki az elme, az egó mögül, s ne csak meditáció során, hanem a mindennapokban is. Ez hosszú távon egy erőteljes személyiségfejlődést eredményez.
A rossz hír, hogy  bizony nehéz. Nehéz megtartani ezt a fajta tudatosságot, főként egy feszült, pörgős munkahelyi pillanatban. Nehéz megőrizni a stabilitást, amikor mindenki pörög, s benne van egy pozitívnak nem minden esetben nevezhető érzelmi spirálban. Nehéz elfogulatlannak maradni, s az eseményeket kivülről, filmként szemlélni.

De nem lehetetlen.
A következő posztomban erről írok. Hogyan lehet a tudatosságot megtartani valamint, buddhista alapgyakorlatok nélkül is MOST-ban élni.

Ádámka avagy az itt és most - másodközlés

Májust sem úsztuk meg betegség terén. Egyik délutáni alvásól  lázasan, fájó torokkal ébredt. Diagnózis tüszős mandulagyulladás, javallat 10 nap antibiotikum. Fülembe csengtek a László Kórház orvosának szavai: három napig várni, majd  csak ha indokolt lehet antibiotikumot adni. Így kolléganőmnek hála irány a homeopata gyerekorvos, s láss csodát: másnaptól a gyermekem már láztalan, 3 nap elteltével pedig teljesen tünetmentes volt.  Ettől függetlenül mentünk a kontrollra referálni – és mit ad  Isten -, Ádámkával találkozni. Merthogy ő is bekötött torokkal  várta ki sorát a háziorvosnál.
Ádámka, a maga 5 évével, kék szemével és szőke hajával Noémi lányom számára a FÉRFI. Ez már az első alkalommal kiderült, amikor Ádámka megjelent a váróban és olvasni kezdte a kartoték szekrényén lévő betűket és számokat. Lányom, aki addig az ölemben pihegett, hirtelen felpattant. Végre valaki, aki  szintén ismeri a számokat és betűket! És még jó pasi is. Több se kellett, a kisasszony a következő pillanatban már Ádámka anyukája mellett  ült és falatozott a kisfiú uzsonnájából. A kontrollon a helyzet csak fokozódott: régi ismerősökként üdvözölték egymást, bújócskáztak, számoltak, rohangáltak és falatoztak. Amikor egy újabb kisgyerek szeretett volna csatlakozni a kis kompániához, egyszerűen elzavarták. Ott és akkor csak a jelen, és annak önfeledt játéka volt.  Ádámka nem egyedi jelenség, bölcsiben ott van Bene, Andris, Dudi és Ambrus. A játszótéren, Balázs, András és számon tartani is képtelenség.  Ami állandó, az a jelen, a MOST megélése, az önfeledt játék, szórakozás, s ehhez mindig akad megfelelő játszótárs.

Gyakorló buddhistaként ekkor jött a felismerés:  gyermekem az állandó mostban van. Minden percet megél, átél. Az érzelmek és gondolatok csak jönnek-mennek, nincsen bűntudat a múlt és nincsen aggodalom a jövő miatt. Ez a boldog, önfeledt gyermekkor talán eltart az iskoláig. Onnantól jön az állandó jövő miatti stressz: holnap dolgozat, felelés, jövő héten  fellépés, egy hónap múlva verseny – készülni, készülni  a holnapra, a jövőre. A ma, a most élménye eltűnik, s majd egész felnőtt korunkban azon leszünk, hogy ezt a MOST-at újból megéljük - és nemcsak a kishalál pillanatában. Vágyunk rá, hogy végre belefeledkezhessünk  a jelenben, a pillanatnyi élménybe, hogy az beszippantson bennünket, feledtetve a múltat és jövőt.

Egy ilyen pillanatról írt Nagy-Hegyi Richárd blogbejegyzésében, mely arra inspirált, hogy megkérdezzem kreatívunkat. Jó pár hónapja álltunk neki egy közös, kreatív projektnek, de valahogy nem is haladtunk és nem is kaptuk tőle azt a színvonalú munkát, amit már megszoktunk. Szünetet rendeltem el. Majd 2 hónap elteltével újra megkerestem egy nagyon precíz kreatív brieffel: gondoljuk újra a projektet. Két hét múlva egy  csodát kaptunk tőle. Fókuszcsoport a kreatív brief kulcsszavait mondta vissza.  Döbbenten néztük  a vezetői értekezleten előadott prezentációját. Mindenkinek leesett, hogy itt valami új történt, valami más kezdődik. Amit látunk, az nemcsak szép, harmonikus, hanem több: egy életérzés, amivel minden munkatársunk azonosulni tud.

Mivel egy kerületben lakunk az egyik  tárgyalás után hazavittem, s közben kérdeztem, hogyan  született meg ez a képi világ. Elmondta, hogy mindig talál a corporate brandbook-ban egy olyan formát, amibe belekapaszkodhat. Ezután órák hosszat játszik  a formával. Ha megakad vagy elfárad, szünetet tart, majd ha kedve tartja folytatja. A kreatív folyamat része az izgalmi szint emelkedése. Ahogy egyre izgatottabb, úgy lép egyre magasabb, alkotó rezgésszintre és ennek arányában formálódik, fejlődik a koncepció, míg azt mondja: kész, ez az!  Ez a FLOW. Az önfeledt pillanat, a MOST, amikor az alkotó és alkotás egy és ugyanaz. Ami kint, az  bent.
Teremtés történik.

Tovább játszottam a gondolattal, hogyan lehet megélni a MOST-ot és kizárni a múlt és jövő eseményeivel kapcsolatos érzelmeket. Láma Ole Nydahl azt mondja, engedd a tolvajt az üres házba. Na jó, de hogyan? Hogyan tudok eltávolodni a számomra kellemetlen helyzetektől, emlékektől, a jövőn való rágódástól?  Hogyan lehet MOST-ban élni? Véletlenek nincsenek, kezembe került Dr. David R. Hawkins Erő kontra erő c. könyve. Kulcs a tudatosság: arra  figyelni, arra fókuszálni, ahol és amiben vagy. Ráhangolódni a cselekvésre, a látott-hallott, olvasott élményre, melyet a megnyílás és az energiaszint növekedése követ. Eltűnik ekkor az ego, s előjön a valódi, felszabadult, önfeledt és korlátok nélküli én. Nincsenek kérdések, nincsenek kérdőjelek és nincs szükség külső megerősítésre  egoprotézisre. Ekkor eltűnik a  dualitás, nincsen jó vagy rossz és nincsenek miértek. Minden van, és úgy van, ahogy annak lennie kell. A másik olyan, amilyen;  és te már nem akarod az elképzelésednek megfelelőre színezni.

Mindezt a gyerek ösztönösen tudja. Az evés  az evés, a játék az játék, a tánc az tánc. Ő nem ítél, hanem elfogad olyannak, amilyen vagy és feltétel nélkül szeret. Nem követeli, hogy változz meg, legyél, szebb, jobb, okosabb. Neki úgy vagy jó, ahogy vagy. Csak vele légy, amikor kéri. Úszik az árral és  boldog.

Akkor most kinek is kell tanulnia?

Esélyegyenlőség - másodközlés

Múlt szombaton lufifelhőben úszott lányom kedvenc helye, a Millenáris.  Így összeállt a kép, hogy a rendezvény előtt már miért volt  mindenütt lufi a Széna téren is. A színes,  szabadságuktól átmenetileg megfosztott  léggömbök az esélyegyenlőség  nevében kampányoltak.
A sok kis pavilon lufikkal  és játékokkal fogadta a gyerekeket és a játékos kedvű felnőtteket. A körülöttünk kerekesszékesek próbáltak  haladni az akadálymentesítettnek nem éppen mondható sóderrel felszórt úton, én pedig tétován álldogáltam. Próbáltam segíteni, de megköszönték, mondván egy kis lökéstől is könnyen kizuhanhatnak a kocsiból ezen a talajon.   Feszengtem, miközben  nagyszínpadon az előadó éppen a próbálj meg lazítani refrénű Hofi klasszikus énekelte. Ez ám a szinkronicitás! Ekkor rájöttem arra, hogy lányom mennyire szerencsésebb helyzetben van, mint én voltam anno. 
Ő már beleszületett egy olyan társadalomba, olyan világba, ahol láthatóak is a különbözőségek, és nem valami szörnyű titkolnivaló, ha valaki különbözik a nagy többségtől.  Ratkó-unokaként  első németországi tartózkodásom során rácsodálkoztam  a sok kerekesszékesre, vagy  az oltások mellékhatásaként végtaghiányos felnőttekre, akik  vidám és teljes életet éltek, a strandon önfeledten játszottak, akadálymentesen tudtak közlekedni, megbecsült munkavállalók voltak  és senki sem bámulta meg őket. Svájci tanulmányutamon  egy Waldof-iskolába kerültem, ahol sok Down-szindrómás, oxigénhiányos kisgyerek volt. Tanácstalanul álltam és nem tudtam mit és hogyan kell csinálni, miközben a svájci hallgatók szeretettel és együttérzéssel dédelgették, vigasztalták a kicsiket vagy éppen tették helyre a randalírozókat. Igazi minestrone-leves szindróma volt:  álltam és iszonyú kínosan éreztem magam ott. Abban a  helyzetben én voltam a "fogyatékos".  Ekkor  tudatosult bennem, hogy a múlt rezsim  a szocialista embereszményével az elfogadás, különbözőséghez való viszonyulás terén is milyen szociális-érzelmi lemaradásokat,  károkat okozott.  Mivel nem integrálták a speciális képességű állampolgárokat a többségi  társadalomba, így nem is volt lehetőségünk a velük való interakciókra. Nem tanultuk és tapasztaltuk meg, hogy ők is ugyanolyan emberek mint mi: valamiben jobbak, valamiben gyengébbek.  
Lányom három hónapos kora óta jár úszni. Az úszóiskola egyben gyógyúszó iskola is, s a speciális fejlesztési igényű apróságoknak nyújt sok-sok segítséget. Ebből mi is profitálunk. Noémi így rendszeresen találkozik  az átlagos  fejlődési ütemtől  többé-kevésbé eltérő babákkal; együtt játszanak és úszás után egymás uzsonnáját közösen fogyasztják el.
Neki természetes, hogy különbözőek vagyunk.  S hogy ez így is maradjon, nekünk felnőtteknek nagyon-nagy a felelősségünk. 
Minden szinten.

Mama nélkül mit érek én? - másodközlés

Kicsit sűrűre sikeredett az elmúlt időszak, ezért a hallgatásom. Az egész februárban kezdődött, amikor is elkapott egy csókbetegségnek becézett, nagyon komoly vírusos fertőzést. Egy hónap betegség, majd  újabb egy hónapos lábadozás és immunerősítés után mentünk bölcsibe. Megkezdtük a második hetet, amikor is kaptuk a hírt, újabb fertőző betegségek ütötték fel a fejüket, s az elmúlt időszakban betegeskedőknek javasolják az intézmény látogatásának mellőzését.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Bekapcsolom a  home-office üzemmódot   beépített lelkifurdancs funkcióval, dolgozni kéne, határidő sürget, meg különbenis ne érje szó a ház elejét, hogy a kismama megint lóg. Jó lenne gyerekkel lenni, állatkertbe, mozdonymúzeumba, bábszínházba menni,  hamár itthon vagyok VELE.  Menetfelszerelés bekészítve:  sima programra enni- és innivaló  elegendő. A céges nap már komolyabb előkészítést igényel. A munkamegbeszéléses napokra a csomagban  már helyet kapnak a  játékok, a  könyvek, kifestők (tollakat és szövegkiemelőt a kolléganőktől kunyizunk, az otthoni az nem jó). Végül a jollyjoker:  iphone Tinkerbell és Chuggington appz-ekkel felturbózva – mindez a munkatársak legnagyobb örömére.  Cserébe az aranyköpések garantáltak.  
Vészhelyzetben lehet szervezni babysittert.  A Megoldás: a Nagyszülők! 
Szerencsénk van, Mami önként és boldogan bólint, ha gyerekfelügyeletről van szó.   Ez a legszerencsésebb megoldás, ami csak létezhet. Szülők nyugodtak, hogy a gyerekre a legmegbízhatóbb, legszeretőbb bébicsősz vigyáz, és akit a gyerek is imád. Mindeki elégedett, anya-apa nyugodtan dolgozhat.  Férjem jó szokása szerint külföldön bonyolította a cég ügyeit, míg én itthon határidős feladataimon dolgoztam altatás után, késő éjjelig.  
Nagyszülők pedig brilliroznak, kihasználják az unokával töltött perceket. Ők már  tudják, hogy a gyerekek gyorsabban nőnek és válnak le, mint azt a  szülők hiszik. Így lesz minden nap  egy életreszóló élmény: a kedvenc étel készítése az aprósággal együtt, végnélküli lovacskázás papi hátán, a kedvenc mese olvasása századszorra is. Jaj neked, ha kimarad egy betű is! 
Az év 365 napból áll, ennyi  alkalmam  van, hogy megköszönjem  édesanyámnak, nagyimnak, sőt apukámnak is,  hogy mindig ott voltak mellettünk, jóban-rosszban önzetlenül, aggódnak értünk és gyermeikeinkért.  Ez nem sikerül mindig, nem ölelelem meg minden nap őket. Nem fejezem be beszélgetéseinket szeretlekkel, mint ahogy azt az amcsi filmeken látom.  
Pedig megtehetném. 
Holnaptól nekiállok.  
A többit szóban, Anyu.

Hölgyek előnyben - másodközlés

Legutóbbi gender témájú blogbejegyzésem során felmerült az a kérdés, hogy vannak-e tipikus, nemekhez köthető szakmák. Itt említettem, hogy  a férfiak döntő többsége vallja, hogy a felesége jobban főz, mint ő maga ennek ellenére a női chef-ek, mesterszakácsok aránya elenyésző. Egy megyeszékhelyen lévő óvoda sztárja Péter óvóbácsi.Mitől is függ egy szakma nemi jellege? A prekoncepcióinktól vagy tapasztalatainktól?Mire mondhatjuk, hogy emez  férfi amaz meg női terület? Nemi szerep vagy karakter kérdése?
Egy szakmai lapban olvasom, hogy az egyik gyors éttermi lánc elegáns kávézóiban a férfi alkalmazottak száma alig 10%. A 33 kávézó 200 alkalmazottja között mindösszesen 17 férfit találunk. A legfiatalabb női alkalmazott 17 éves, míg a "legidősebb" is csak 40. Két fővárosi üzlet teljes női személyzettel büszkélkedhet.Ez nemcsak hazai sajátosság,pl. Csehországban is a hölgyek vezetnek. A kávézókban  számos kisgyermekes anyuka, vagy diák dolgozik részmunkaidőben, rugalmas időbeosztásban.
Ennek vajon mi lehet az oka?Paszicsnyek Enikő a kávézóláncvezető kávészakértője szerint ez nem a véletlen  műve. A hölgy baristákat figyelmesebbnek, empatikusabbnak tartják, akik  jobban odafigyelnek a vendég igényeire.  A hölgyek több dologra tudnak figyelni egyszerre, s otthon melegét hozzák be a kávézóba.
Ezen elgondolkodtam, gyorsan átpörgettem tapasztalataimat.  Eddig egy üzletben találtam férfi  baristát. Rá azért emlékszem, mert az amúgy édes karamellfrappé élményét igencsak megkeserítette: kb.  10 percet vártam míg előkerült,  takarított egyet, majd ezzel a kézzel készítette el a frappét. Mindezt megkoronázva, jól megfogta a szívószál pohárból kilógó végét. Majd csodálkozott, mikor kivettem, és  újat vettem.
Még anno az egyetemen munkapszichológia órán hangzott el, hogy a hölgyek jobban bírják  a monotonitást, ergó alkalmasabbak az  egyhangú szalagmunkára.  Izgága teremtés lévén ezt  nehezen tudtam elképzelni. Amikor az egyik nagy multi gyártóüzemében dolgoztam  megvilágosodtam e témában is.  Rendszeresen mutattuk be dolgozóinkat a céges újságban. Az egyik sori dolgozó lány szép sportsikereket ért el, így adta magát  a téma: ő lesz a hónap sztárja. Az interjú során kolléganőm bedobta a kérdést:  „Mit tennél, ha megnyernéd a lottó ötöst?”  A lányka mosolygott: „ Továbbra is itt dolgoznék, szeretem a munkámat.” Csodálkozva néztünk, de hát ez egy unalmas, sori munka!  Mire ő: „A kezem teszi amit kell, de a gondolataim  szabadok.” 
Lám, mégis  igaza lett a tankönyveknek.Önök szerint vannak még tipikus női és férfi szakmák?

Hot Gender - másodközlés

Lányomnál most éppen a naprendszer az aktuális favorit. 
Sorolja a planétákat: Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Neptunusz, Uránusz és a visszaminősített Plútó. Bevillan: a sorban mindössze egy hölgyről elnevezett bolygó van. Az összes többit derék férfiakról neveztek el. Pedig azért akadtak istennők is, mint Jupiter neje Júnó, vagy lánya, az okos és harcias Minerva.  Úgy látszik, a gender egyidős az ókori görögökkel/rómaiakkal.

De mi is a gender?

Témaindítónak álljon itt egy cikk Pálfay Erzsébet tollából.

Így kezdődött - másodközlés

Olvasom Jószai Nóra Falak után sikátorok című írását, s szeretném megosztani veletek személyes történetemet.
2004-ben kerültem jelenlegi munkahelyemre, akkor még humán- és szervezetfejlesztési vezetőként. Munkatársaim szerint igazi karrierista csaj voltam, aki élt-halt a munkájáért, nem számított az idő, csak a feladat. Aztán csengetett a gólya. Az ügyvezető igazgató úrral megbeszéltük, hogy kettő, de inkább három évig otthon maradok, kiélvezve az anyaság szépségeit. Vallom, hogy a gyereknek az a legjobb, ha három évig anya mellett van. Erre mondják, hogy  mennyire fontos a társaság, gyerekközösség szerepe, igen fontos, de nem elsődleges, szemben a szerető anya és a kiegyensúlyozott  család fontosságával. Szerencsére főnököm is ezen a véleményen van.  
Döntöttem, és ezzel vállaltam, hogy a pozíciómat nemcsak ideiglenesen, hanem betöltik. Tudjuk, hogy mit ír az MT, és azt is tudjuk, hogy az élet ezt felülírja.

Mivel nyakig ültem egy tudásmenedzsment projektben és a hozzá tartozó szervezetfejlesztésekben, így szülés előtt két  héttel adtam át a stafétabotot. A szülést követően még kb. negyed évig hívogattak, aztán szépen kikoptam a munkatársak tudatából. Annak ellenére, hogy ez picit rosszul esett, mégis örültem: találtak valakit, aki megfelel, másrészről teljesen lányomra tudtam fókuszálni.

Lányom kétéves volt, amikor  felettesem megkeresett. Kérte, hogy gondolkozzunk közösen a  visszatérésemről.  Pár beszélgetés után megegyeztünk az új munkakörben és a munkaidőben. Így lettem marketing-kommunikációs vezető 4 órás rugalmas munkaidőben. Először távmunkában, otthonról dolgoztam. Mindig is csodálkoztam, hogyan tudnak az anyák otthon dolgozni, vagy éppen tanulni, miközben a gyerek is otthon zsizsikel. Elmondom: sehogy. Vagy úgy, ahogy pár bölcsis anyuka is teszi: míg a gyerek bölcsiben van, addig anya dolgozik, bevásárol, háztartást vezet vagy éppen magával foglalkozik.  Ha a kicsi is otthon van a helyzet nem volt könnyű,  mondhatni mission impossible.  Ha leültem a gép mellé, vagy telefonáltam, azonnal jött a jogos észrevétel: anyu ne dolgozz, ne telefonálj, rám figyelj! Így maradt az este és éjszaka a munka ellátására, holott apuka is tépett már sorszámot.

Noémi 2,5 évesen bölcsibe ment én pedig végre az irodába. Így minden a helyére került: munka napközben, gyerekezés délután, este olvasás és alvás éjszaka.  S hogy mire elég a 4 óra? Jóformán semmire és mégis mindenre. Megtanítja az embert  hatékonyabban dolgozni, legyen szó időbeosztásról vagy éppen delegálásról. S a  legfontosabb: megtanul az ember lánya végre nemet mondani mások  lepasszolandó majmocskáira.