Helga blogja életről és egyebekről

Minap cimborámmal úgy döntöttünk, hogy egy újabb világmegváltó beszélgetés címén beülünk egy trendi étterembe. Való igaz, a design, a brand, a belsőépítészet ki van nagyon találva, s már megfordultam ott, így tudom, hogy az étel is rendben van.  Mégis van valami a helyben, amitől úgy jöttem el, hogy jó-jó, de nem az igazi. Van benne valami művi, valami hiteltelen, valami rideg, amitől nem lesz a kedvenc hely, hanem a "ha más nincs, akkor ide" kategória. Legutóbbi élményünk ezt maximálisan bebizonyította. Az ott eltöltött két óra alatt kb. négyszer fagytunk szét a személyzet által kreált kereszthuzat miatt. Jeleztük, elnézést kértek, becsukták az ablakot, de újabb fél óra múlva megint csak vacogtunk. A mosdóban tovább fagytunk: jól esett volna a melegvíz a jéghideg kézmosó helyett. Ezt tetőzte, hogy a személyzet fél nyolckor takarítani kezdett, így az ételünket penetráns hipószagban fogyasztottuk el. Jeleztem a felszolgálónak, aki zavartan húzta a vállát: elroml...

Korábbi posztjaimból kiderült, hogy a korai fejlesztés híve vagyok.  Továbbra is,  pedig a tekintélyelvű rendszerek, az azoknak hívő embertársaim mindet megtesznek, hogy bebizonyítsák, amit teszek, az rossz. Rossz, mert elveszem a lányom gyerekkorát.  Rossz, mert minek idegen nyelvet tanulni, ha még valaki  a magyart sem beszélni.   Rossz, mert szegény gyereket összezavarja a hétfői logopédia, ahol pergetni tanulja  a fránya r-t, míg délutáni német órán pedig pont a nem pergetést tanítják. (A Kisbestia nagyon is tudja, hogy mikor pergetünk és mikor nem. Kértem, hogy mondja: TöRpilla. Mire ő kacagva: Smurfette!) Aki ránéz a lányomra, az valószínűleg egy neurotizált, összezavart, gyerekkorától, a játékoktól megfosztott, megtépázott önértékelésű könyvkukacot fog látni....  Mert biztos, hogy csak az lehet, ennyi szellemi stressz mellett....  Biztos? Biztos kedves ezeréve tanító-fejlesztő óvónénik?   Biztos ke...

Szívesen emlékezem vissza főiskolás éveimre. Természetesen nem a tantárgyak, az órák és a vizsgák maradtak meg, hanem a társaság.  A közös beszélgetések, bulik, mozizások.  “Egyetemre nem a tanulás miatt jár az ember - mondja Barátném-, hanem a társaság miatt!” Élveztem, ahogyan kinyílt a világ, ahogy megismerhettem az akkori menő alter filmeket. Imádtam a Rába mozi kistermébe járni, ami maga volt a megtestesült cukiság. Aprócska pársoros terem, puha szőnyegpadló, süppedős plüss fotelek elegenedő lábhellyel és a cukibuki kristály falkarok a tapétás falakon. Otthonos, meleg, összebújós, ahol nincs   pattogatott kukorica majszolás, sportcsoki papírtépés és kolaszürcsölés hangja. Tűzvészként terjed egy-egy jó film híre, s mi özönlöttünk a moziba be. Mindig volt jegyünk, nem kellett órákig sorban állni, mint valamely menő hálivúdi film bemutatójára. Ki nem,  vagy nagyon is kimondva megvetettük azokat, akik éppen valamelyik tapló filmre mentek be, mint ahogya...