Helga blogja életről és egyebekről

„A tétlenség kételyt és félelmet szül. A tett magabiztosságot és bátorságot. Ha le akarod győzni a félelmet, ne csak ülj és gondolkodj róla. Menj, és tegyél valamit.“ Dale Carnegie Szép magyar anyanyelvünk szemléletesen és mégis egyszerűen írja le énállapotainkat.  Gondoljunk csak arra, milyen amikor valaki félelemben és milyen, amikor ereje teljében vagy elemében van.  A fél szemben a teljessel, a kiteljesedettel.  HR szakemberként vagy szupervizorként gyakran látom, hogy mindkettő mi mindenre képes. Látom, hogy a félelem milyen szinten képes lebénítani, blokkolni a testet és az elmét. S látom, hogy a félelem micsoda sebességgel képes urrá lenni az emberen és így futótűzként terjedni a szervezetben. S látom, hogy a teljesség, az önmagunkba vetett bizalom micsoda szárnyakat ad. A bizalom szervezeti aspektusban nem csupán pszichológiai fogalom, hanem nagyon is üzleti, közgazdasági attribútum.   A bizalom szervezeti kontextusban egyaránt jelent...

Na, vajon kitől idéztem? Hát persze, az arrogáns drogdokitól, Csernus Imrétől.  Amikor immáron egy évtizede elindult műsora, napi rutinom része lett, sőt felvettem videóra. A fenti mondatot többek közt Som Lajosnak mondta, mire az szabadkozott, hímezett-hámozott, hogy igen-igen, de mégis milyen jó valamihez nyúlni.... Aztán néztem,  hogy vajon én mibe menekülök, ha valami nem úgy jön össze.  Nem dohányzom, alkoholt (bort) finom falat mellé szeretek inni (meg amúgy is hamar a fejembe száll), drog szóba sem jöhet. De akkor mi? Hűtőszekrény: sós vagy édes, ebben a sorrendben és vissza. Filmnézés. Netezés. És ami ránk nőkre  a legjellemzőbb: végighívom a barátnőimet. Hátha valakinek egy jót panaszkodhatok, vagy éppen ő panaszkodik nekem és így megnyugszom, hogy másnak sokkal szarabb, mint nekem.  De miért is ventillálunk?  Mert így adjuk ki magunkból azt feszültséget, energia-beszűkülést, amit az adott konfliktus hordoz. Képzeld el, háromg...

Gyakorlatilag ha megnézzük a párkapcsolatokat, azt látjuk, hogy mindig a másiktól várjuk el, hogy boldoggá tegyen bennünket. Találja ki magunk számára sem világos gondolatainkat, vágyainkat. Cselekedjen a kedvünkre és ezzel a saját boldogságunk, kiteljesedésünk  evidenssé válik. Ismerősi körömben az erősebbik nem oldaláról el-elhangzik az “odaadó nő” kifejezés. Az, hogy ez az az ideális nőtípus, akire -szerintük-, minden férfi vágyik. Mégis, Uraim, milyen az odaadó nő? “Mint a távolkeletiek”- hangzik a lakonikus válasz. Hát akkor lehet menni Thaiföldre, ahol az odaadás, az alázat inkább fakad a buddhizmus tanításaiból. Mégis, mit tudnak a keleti nők? “Feltétel nélkül tudnak szeretni - tudom meg-, nem úgy, mint már a magyarok, vagy a nyugat-európaiak.” Ők istenként tekintenek a férfira,  követik tűzön-vízen, mit számít, hogy mit hoz a sors, legyen gazdagság vagy nélkülözés. 
Ilyen az odaadó nő - legalábbis a beetetés fázisában biztosan. Aztán, hogy mi lesz később.... nos ...

Henry Fuseli: The Nightmare - Hány éves? - hangzik keményen a kérdés. - Tizenkettő - mondom megszeppenve. - Hm tizenkettő... az hányadikos? - Hatodikos - Tudja mi a hatodik parancsolat? - dörren fel a hang a rács másik oldalán. - Öhm....  -agyam kattog, szám kiszáradt a hirtelen jött vizsgakérdés hallatán. - Ne paráználkodj - ezt a hangsúlyt Loyolai Ignác is megirigyelte volna-, mondja, maga paráználkodott már? Egyszerre érzek tehetetlen dühöt és szégyent miközben hápogva próbálom kikérni magamnak a kérdés mögé bújtatott vádakat. Ez volt az a pillanat, ami megpecsételte nálam a katolikus egyház, s egyben a kereszténység sorsát. Innentől kezdve csak Voltaire-t tudtam idézni: “tapossátok el a gyalázatost”. Bevallom, van egy kékharisnya énem. Az ismerőseim ezt valószínűleg már ki is szúrták, attól függetlenül, hogy ezt így bevallottam volna magamnak.  Erre úgy jöttem rá, hogy gyakran címkéztem meg másokat ezzel a kedves kis jelzővel. Mármost, ha ezt másban észrev...

Gyerekként egyik kedvenc cikizős odamondogatásunk volt az okos enged - szamár szenved népi bölcsesség. Akkortájt inkább dühből, tehetetlenségből, s persze  a másik lealázása céljából dobáltuk egymás fejéhez  a parttalan vita, ölre menő veszekedések közepette, afféle végső igazság, megoldás gyanánt. Ettől azonban a feszültség nem múlt el, sőt ott duzzadt, növekedett, s szakított ki belőlünk egyre nagyobb darabokat. Aztán a tehetetlen düből kimondott szavak más motivációt kaptak.  A düh elpárolgott, s lett belőle tehetetlenség, a szégyen és ellehetlenülés kimagyarázása. A nem-álltam-ki-magamért felett érzett mérheteten és kimondhatatlan, még maguknak sem bevallott felsülés felett érzett szégyené. S persze, mi engedtünk, de szenvedtünk is cudarul, míg a másik élte vidám kis életét, és tett a mi önmagunk felett érzett nyomorunkra.  Legalábbis így tűnt. Aztán egyszer csak álltam a kipattanó konfliktus közepén. Néztem a másikat, aki Honthy Hannát megsz...

Hányszor halljuk ezt a szót, sőt mi több mondjuk ki magabiztosan magunkról, hogy milyen toleránsak vagyunk. Aztán valamit hallunk, látunk, megélünk, s kiderül tolerancia nem több, mint egy szép szlogen. Legcifrábbakkal illetném azt  nagypapát, aki a női öltöző bejáratát elállva "legyen szíves elengedni" kérésemre, "menjen a fenébe" szavakkal válaszol.  Nézzük a filmet, s a két fél szempontját látva minden érthető. Nem ítéljük el az egyiket, s nem pártoskodunk a másik mellett. A kettő fél adja ki az egészet. Kettőn áll a vásár- ahogy a közmondás is tartja.  Mihelyt azonban az életünkről van szó, a másik egyből céltábla lesz. Bepasiztál! Kurváztál! - ordítjuk oda, mikor fény derül a másik sunyi kis titkaira. De mi is fáj valójában? Az, hogy a másik valakivel jobban érzi most magát, mint velem? Urambocsá, velem is egykor nagyon jól érezte magát. Továbbmegyek, velem csalta akkori partnerét.  Vagy az fáj, hogy kivette a kezemből a sorsom irányítás...

Alig várom már a vasárnap estéket, amikor ismét kukkolhatok Ivánunk életébe. A társas játék az egyik legjobb magyar mini sorozat, amit eddig láttam. Imádtam a született feleségeket, nézni a mintákat, amint az emberek sorban cseszik el az életüket, s lépnek ismét ugyanabba a folyóba. Holott már Herakleitosz is megmondta: minden folyik, azaz változik. Ennek ellenére, mégis úgy tűnik, hogy kimerevedik a pillanat és az szinte állandósul.  Ami persze nonszensz. De hogyan lehet állandósítani a pillanatot? Az egyik, a fogadalmak rendszere. Amikor - Fausztuszt idézve- szólnék a perchez, hogy állj meg, s maradj így örökre. Mert annyira jó, hogy azt gondoljuk, ennek állandóan így kell lennie.  Aztán közben telnek-múlnak az évek, változik a világ, s benne változunk mi is, de fogadalom köt. Mi pedig kötjük magunkat a fogadalmainkhoz, figyelmen kívül hagyva a változásokat. Aztán, amikor kénytelenek vagyunk felébredni, úgy érezzük, hogy egy világ fordult ellenünk, s egy másik o...

Az elmúlt egy hónap megint tömény pörgés volt. Végre kezdtem látni az alagút végét, amikor az egyik kulcsmunkatársam bejelentette, levadászták. Nagyobb HR szervezet, nagyobb kitörési - ugrási lehetőség, az anyagiakról pesze nem is beszélve. Ő pedig döntött, mellettük. Ott azon nyomban törtem darabjaimra. Így ültem kocsiba, s vágtattam Győrbe, kihasználva a 1,5 órás utat egy kis önempátiára. Hogyan is érzek? Mely fontosságom sérült? Hogyan szeretném magamat érezni? És mi lenne most nagyon jó? Szépen módszeresen tornáztam fel magam az érzelmi létrán. Azzal, hogy kimondtam negatív érzéseimet, majd a mögötte sérült szükségleteimet, máris majd 4 szintet ugrottam. Viszont folytattam a vágyaimmal, koncentrálva az érzésekre, így egyszercsak pikkpakk máris a jólét, az öröm rezgésébe kerültem a korábbi szükösségből. Aztán kollégáim azonnal rámöntötték panaszukat, s máris az őd dolgaikkal foglalkoztam saját magam helyett. Feladat lett a problémából. Valamilyen ismeretlen okból kifolyólag a pénz...