Ajtók

Negyven felett már nem úgy van, hogy ahol egy ajtó bezáródik, ott egy újabb nyílik. 
Negyven felett ez úgy van, hogy egy bezárt ajtóval több. 
Nem így látja, Helga?

Letettem  a telefont és vettem egy nagy levegőt, majd kiszálltam a kocsiból. 

A kép elkeserítőnek és sötétnek tűnt. Hányszor hallani, hogy negyven az már a B-oldal, és hogy itt már nincs esély jóformán semmire. A cégek már nem kérnek a negyven feletti alkalmazottakból, pedig tapasztalban, tudásban bővelkednek,  tudnak és akarnak is tenni. 

A párkapcsolatokról nem is beszélve. A negyvenes férfiak, ha házasok, max. félrelépésben gondolkodnak, ami rossz hír a szabad vegyértékkel rendelkező harmincas nők számára. Azon nők számára, akik előbb-utóbb gyerekektől hangos családi fészket, társadalmilag is elfogadott biztonságot akarnak. Ha már nem házasok a férfiak, akkor a múlt házasság - elsősorban gyerekek, másodsorban a már mást szerető asszony-,  felett keseregnek, s legalább 1 év pszichoterápia belőlük újra tettrekész embert varázsolni. Ha meg még életében nem volt nős, de még egy tartós párkapcsolatot sem képes felmutatni … az a spuri kategória. 

Férfiaktól sem hallok jobbat saját nememre.

Van a Victoria’s Secret modelljeit csodáló alig huszon. A bilológia óráját meredten bámuló harmincas. Az elvált negyvenes, aki köszöni komolyat már nem kér. Az egyedülálló negyvenes, aki csak komolyat kér. 

És ott vannak az ajtók, melyek egy-egy szakítás, meghiúsult esküvő vagy már eleve hamvában halt randi után csendesen csukódnak be. Eggyel több csukott ajtó, ami már nem fog kinyílni, s ami helyett sem nyílik ki újabb ajtó, vagy ablak, de még egy kis fortacska sem.

Két napig forgattam magamban ezt a képet. Beszálltam a kocsiba, rátettem a gyújtást, elindítottam a bluetooth kapcsolatot. Kinéztem a szélvédőn. Semmi különös, a szemben lévő ház erkélyajtaját néztem, amikor belém csapott valami. Most is csak ajtókat látok. Igazából mindegyik be van csukva, de bármikor bekopoghatok rajta. Én magam döntöm el, hogy melyiken akarok bemenni. Lehet hogy a kopogásomra nem lesz a válasz. És akkor mi van? Ott a következő ajtó!  Lehet, hogy benézek, majd azon melegében ki is fordulok. Lehet, hogy bemegyek, eltöltök időt, s úgy döntök maradok. Dönthetek úgy is,  hogy most kimegyek,  de látogatóba vissza-visszatérek. 

Igen, én dönthetem el, hogy az életemmel, a kapcsolódásaimmal mit is kezdek. Mibe érdemes energiát tennem, mert az tápláni fog engem is.  S mit jobb kerülni, mert az inkább fosztóképző. 

Alighogy ez a kép végigpergett, Érzelmi Dizájner Barátném hívott. Természetesen azon nyomban megosztottam vele a felismerésemet. Válasza a szokásos szimpatikus-egyszerű volt: ahhoz, hogy ezt így lásd, hogy tudj dönteni, ahhoz kell egyfajta (megunhatatlan)  önismeret és az ebből fakadó (rendíthetetlen) önbizalom. 

Ez pedig munka, idő és energia befektetése önmagunkba.  

Ingyé' nem adják, elkenni, megúszni nem lehet. 

Ha mégis megúszásra játszol, akkor készülj a csukodó ajtók hangjára.

2017. áprilisában megrendezésre kerülő rendezvényen már eszközöket is kapsz az inspiráló előadások keretében.

WakeUpDay