Helga blogja életről és egyebekről

Legkedvesebb szomszédommal kialakítottunk egy kis rituálét. Átcsengetek hozzá két csésze presszókávé kíséretében. Ő ül a kedvenc karosszékében, és pedig - időjárástól függetlenül-, felpattanok a csillogó zöld mázas cserépkályha padjára. Körbeleng bennünket a kávéillat és elkezdődik vagy egy időutazás, vagy valami szellemi tánc. Órákat beszélgetünk, tettünk így minap is, mikor szomszédom nekem szegezte a kérdést:  "De tényleg, miért nem írsz?" "Mert jól vagyok - válaszoltam, s kortyoltam a kávémból, - s az írás valami konfliktusból, illetve katarzisból fakad." "Hát akkor ezt írd meg"- csattant fel szomszédom. Otthon aztán ezen morfondíroztam, hogy tulajdonképpen jól vagyok, ahhoz képest, hogy lehetnék nagyon rosszul is. Többször kaptam már életem során, hogy "neked csak megszületni volt nehéz". Kérdezzék meg anyukámat, keményen megdolgoztunk az ittlétemért.  S aki igazán ismer, az tudja, hogy nekem is kijárt a "jóból", lenne...

Ahogy ígértem, folytatom morfondírozásomat a 77 pontos elvárási listáról . Szinte hallom, ahogyan kérditek, mégis mi a bajom azzal, hogy vannak elvárások. A kérdés az, hogy a személlyel vagy a kapcsolattal szemben van az elvárás . Ez nagyon fontos, mondhatni vízválasztó pont. Amíg a partneremre vonatkozóan vannak az elvárásaim , azzal egy kettős helyzetbe kerülök.  Egyrészről kontrollálni kezdem  a másik embert: valóban megfelel az elvárásaimnak, valóban olyan, mint amilyennek szeretném, hogy legyen.  S jaj neki, ha nem olyan!  Ekkor ugyanis megyek a következő célszemélyre, ha ő sem olyan, akkor a következőre. Mindig lesz következő!  Ez a helyzet az én belső bizonytalanságomról szól, arról, hogy míg valakivel vagyok - akiről sorban derül ki, hogy nem teljesíti az elvárásaimat, azaz nem elég jó-, megjelenik a félelem, hogy lemaradok egy másikról. Mondjuk az igaziról. Az igazi utáni maratoni futás pedig érzelmi kiégéshez vezet.  Másrés...

A múlt év utolsó napjaiban  futottam bele egy ismerősömmel készült reggeli interjúba.  A műsorvezetőt lapokból, portálokból ismerem - vagyis egyszer mellettem állt az Üllőin a rendőrlámpánál-, egy műsorát sem volt szerencsém megnézni. Mielőtt kérditek: van TV-m előfizetéssel csak épp sorozatokat és (rajz)filmeket nézek rajta, hiradót, reggeli műsort nem.   A sztereorip agyammal leírtam a műsorvezetőt egy klasszikus wannabe-nek, aki attól híres, hogy híres.  Most viszont meglepődtem, ugyanis emberünkből kitört párszor a coach. Stílusát nem nevezném non-direktívnek, inkább provokatívnak, a személyes példaként hozott tükör is inkább ez utóbbinak volt az eszköze.  Lényeg: a műsoron jól szórakoztam … miután túlvoltam az első felinduláson.  Bevallom, az interjú valamit megnyomott bennem, nemhiába lettek érzelmi reakcióim. A műsorvezető vendége volt egy  ismert show-man. Többször voltam előadói estjein, volt lehetőségem beszélgetni vele: szim...

„A tétlenség kételyt és félelmet szül. A tett magabiztosságot és bátorságot. Ha le akarod győzni a félelmet, ne csak ülj és gondolkodj róla. Menj, és tegyél valamit.“ Dale Carnegie Szép magyar anyanyelvünk szemléletesen és mégis egyszerűen írja le énállapotainkat.  Gondoljunk csak arra, milyen amikor valaki félelemben és milyen, amikor ereje teljében vagy elemében van.  A fél szemben a teljessel, a kiteljesedettel.  HR szakemberként vagy szupervizorként gyakran látom, hogy mindkettő mi mindenre képes. Látom, hogy a félelem milyen szinten képes lebénítani, blokkolni a testet és az elmét. S látom, hogy a félelem micsoda sebességgel képes urrá lenni az emberen és így futótűzként terjedni a szervezetben. S látom, hogy a teljesség, az önmagunkba vetett bizalom micsoda szárnyakat ad. A bizalom szervezeti aspektusban nem csupán pszichológiai fogalom, hanem nagyon is üzleti, közgazdasági attribútum.   A bizalom szervezeti kontextusban egyaránt jelent...