Helga blogja életről és egyebekről

Feldmár András, Kanadában élő pszichoterapeuta és pszichológus Pál apostol első, khorintosziakhoz írt levelét felolvasva kezdte két részes előadását május 31-én este. Az ezerötszáz fős hallgatóság figyelme szinte tapintható volt. Az előadásról videofelvétel is készült, amely néhány hét múlva a Feldmár Intézet honlapján lesz elérhető. „Most, vagy soha!” A kereszténység egyik legismertebb szövegrészlete után – mintegy kontrasztként – Feldmár buddhista példázatot mesélt a tigrisektől körülzárt emberről, aki a menekülés, az életért folyó küzdelem közben is észreveszi a pirosló, hívogató, édes-érett szamócát. A kérdés, hogy vajon mi észrevesszük-e az utunkba kerülő szamócákat, s ha igen, megesszük-e őket? Az előadó ezután Hillél, az ókori talmud mester három alapgondolatát idézte fel: 1. Ha én a saját érdekeimet nem képviselem, akkor ki? Az életben egyedül vagyunk: csak mi, magunk érezzük, tudjuk, ismerjük önmagunkat. Ami bennem van, más nem tudhatja. Másnak fogalma sincs róla, m...

Két út áll előttem, melyiket válasszam? Menjek vagy maradjak? Szakmai körben parázs vitát váltott ki egy HVG cikksorozat , mely a szerencséjüket külföldön kovácsoló hazánkfiairól és lányairól szólnak. Az egyik kérdés, ami felmerült, hogy mit is tud tenni egy HR-s a mobilitás ellen. Rövid és kiábrándító leszek: gyakorlatilag semmit. Az, aki menni akar, az úgyis menni fog. Mert ő már döntött, s senki sem tudja a döntésétől eltántorítani.   Innentől kezdve sírdogálhatok, szomorkodhatok és aggódhatok a KPI-m vagy   a BSCM buktája (és ezzel együtt a bónuszom megkurtítása) miatt, de ez akkor is az ő dolga. Könnyen beszélek, mert a jövés-menéshez az iparági sajátosságok miatt az elmúlt 8 évben már hozzászoktam. Legalábbis komfortosabban mozgok a kétszámjegyű fluktuációs mutatóban, mint az a termelőgyári kolléga, ahol már a 2,5%-os LTO-tól a fél igazgatóság stroke-ot kap.   A fluktuáció és   elvándorlás a valóság azon szeglete, amely akkor is van, ha nekem ...

Reggel állok a kis keresztutcánál, s megpróbálok balra nagy ívben kijutni a főútra. Ez - ahogy már írtam is-,  a mission impossible kategória . Szinte csak akkor van rá lehetőség, ha vagy - elfogy a sor / pirosra vált a lámpa - vagy valaki végre kienged. Amint soromra várok, kis mókuspárt veszek észre a főút túloldalán. Viháncolnak, majd megcélozzák a szemközti járdát két autó között, hogy feljussanak a fészküket rejtő fára. Az első nekiindul, már majdnem eléri a padkát, amikor egy pickup elcsapja. Kocsi mentségére szóljon, fékezett, próbálta megközölni, de  a mókus is cikázni kezdett, így a végkifejlet elkerülhetetlen volt. Az aprócska test élettelenül csapódok a betonra. Párja átfut - sikeresen felugrik a hőn áhított fára. Rémülten, tanácstalanul rohangál fel-alá a fa törzsén, s nézi az összetört gerincű, felkunkorodott kis vörös kupacot.   Dühös vagyok, döbbent és tehetetlen. A szemem láttára hal meg valaki és nem tudtam segíteni. ...

Ma egy újabb zseniális oktatófilmet ajánlok szíves figyelmetekbe. Barnai Robertó az Új Medicina hazai úttörője beszél arról, hogy milyen következményei lehetnek a önbecsülés, önértékelés súlyos sérüléseinek . Katt a kiemelt szövegre!

Az irodaházi liftek egyik sajátossága, hogy intimitás-kiterjesztő funkciót is betöltenek. Óhatatlanul is szem- és fültanúja lehetünk mások magánéletének, gondolatvilágának, s afféle rögtönzött szociometriai képet is nyújt. Az idő múlásával már szinte minden emeleten lévő céget, osztályt, embert ismerünk. Ha még a kávézóban étteremben vagy a garázsban is összefutunk   a preferenciáikról,  státuszukról is képet kaphatunk. Éljenek az irodaházak, modern  korunk agórai! Ma két hölggyel osztozkodtam a lift 1,5 négyzetméterén. Éppen ruházati kérdéseket vitattak meg, s amikor egy kijelentés megütötte a fülemet: Nem vagyok én királynő! (ezt ő a ruhatár nagyságára és label-jeire értette) Felpillantottam, s kikértem  minden nő nevében.  Merthogy azok vagyunk, annak születtünk. Csak idővel elkövetjük saját trónfosztásunkat, s vele párhuzamosan királyfinkat is békává varázsoljuk. Kezdjük ott, hogy elhisszük mások szubjektív világát . Elég ha az egy...

A jelenlét  másik nagy mételye, hogy azt gondolom, hogy nekem kell megoldanom dolgokat. Az életemnek és a másiknak úgy kell alakulnia, ahogyan azt én elképzeltem. A valóság ezen fajta negligálása aztán a szenvedés és kínlódás gyökere. Esik az eső.  Nézd meg, mit tehetsz! Elállítani nem tudod. Dönthetsz: esernyőt veszel vagy köpenyt, vagy maradsz ahol vagy és megvárod míg eláll. Az esőt nem érdekli, hogy ez neked tetszik-e vagy sem, végzi a dolgát. Az eső, a napi politika ez bizony az Univerzum/Jóisten/Természet dolga. Te arra figyelj, hogyan viszonyulsz hozzá. Tedd meg a maximumot, amivel minden helyzetből a legjobbat tudod kihozni. Légy jelen. A párod úgy döntött mással folytatja az életét. Szomorú és levert vagy, tehetetlen és nem érted miért, amikor te annyira de annyira szeretted, sőt még jobb is vagy annál a  másiknál. Azt gondolod, hogy párod kényszer hatása miatt döntött így. Valóban igaz ez? Valóban kényszerítették, manipulálták, megzsarolták, fenyeg...

Kentaur Álmatlanság c. klipjét vágtam be. A zene fülbemászóan kommersz, szöveg csupa sablon, az énekes  hangja nem is kevés kívánnivalót hagy maga után,  a klip viszont profi. Nagy valószínűséggel nem szerény költségvetésű produkció. Mégis a szöveg gondolkodtatott el, miközben álltam a városi dugóban. Az eső csak kopogott a kocsi tetején, az ablaktörlő ütemesen mozdult, én pedig hallgattam és bambultam. Néztem a párába vesző épületek sziluettjét, vagy éppen a mellettem várakozó gépkocsi unottan rágózó/cigiző, ujjaival a kormányon frusztráltan doboló vagy éppen egoprotézisébe mélyülő utasát. Közben Kentaur nyomta a magáét, s bevillant, hogy mi mindenben is hiszek vagy éppen hittem, s hisz az emberek nagy része. Egy ilyen a Megmentő, a Messiás, az Őrangyal, aki majd megvéd, megment, megmutatja a helyes utat - magunkhoz. Ő az, akiben hiszünk, hogy szebb, jobb, sikeresebb, türelmesebb, megértőbb, egyszóval szerethetőbb embert formál belőlünk. Ő az, aki lehet képzelet...

Henry Fuseli: The Nightmare - Hány éves? - hangzik keményen a kérdés. - Tizenkettő - mondom megszeppenve. - Hm tizenkettő... az hányadikos? - Hatodikos - Tudja mi a hatodik parancsolat? - dörren fel a hang a rács másik oldalán. - Öhm....  -agyam kattog, szám kiszáradt a hirtelen jött vizsgakérdés hallatán. - Ne paráználkodj - ezt a hangsúlyt Loyolai Ignác is megirigyelte volna-, mondja, maga paráználkodott már? Egyszerre érzek tehetetlen dühöt és szégyent miközben hápogva próbálom kikérni magamnak a kérdés mögé bújtatott vádakat. Ez volt az a pillanat, ami megpecsételte nálam a katolikus egyház, s egyben a kereszténység sorsát. Innentől kezdve csak Voltaire-t tudtam idézni: “tapossátok el a gyalázatost”. Bevallom, van egy kékharisnya énem. Az ismerőseim ezt valószínűleg már ki is szúrták, attól függetlenül, hogy ezt így bevallottam volna magamnak.  Erre úgy jöttem rá, hogy gyakran címkéztem meg másokat ezzel a kedves kis jelzővel. Mármost, ha ezt másban észrev...

Gyerekként egyik kedvenc cikizős odamondogatásunk volt az okos enged - szamár szenved népi bölcsesség. Akkortájt inkább dühből, tehetetlenségből, s persze  a másik lealázása céljából dobáltuk egymás fejéhez  a parttalan vita, ölre menő veszekedések közepette, afféle végső igazság, megoldás gyanánt. Ettől azonban a feszültség nem múlt el, sőt ott duzzadt, növekedett, s szakított ki belőlünk egyre nagyobb darabokat. Aztán a tehetetlen düből kimondott szavak más motivációt kaptak.  A düh elpárolgott, s lett belőle tehetetlenség, a szégyen és ellehetlenülés kimagyarázása. A nem-álltam-ki-magamért felett érzett mérheteten és kimondhatatlan, még maguknak sem bevallott felsülés felett érzett szégyené. S persze, mi engedtünk, de szenvedtünk is cudarul, míg a másik élte vidám kis életét, és tett a mi önmagunk felett érzett nyomorunkra.  Legalábbis így tűnt. Aztán egyszer csak álltam a kipattanó konfliktus közepén. Néztem a másikat, aki Honthy Hannát megsz...

Hányszor halljuk ezt a szót, sőt mi több mondjuk ki magabiztosan magunkról, hogy milyen toleránsak vagyunk. Aztán valamit hallunk, látunk, megélünk, s kiderül tolerancia nem több, mint egy szép szlogen. Legcifrábbakkal illetném azt  nagypapát, aki a női öltöző bejáratát elállva "legyen szíves elengedni" kérésemre, "menjen a fenébe" szavakkal válaszol.  Nézzük a filmet, s a két fél szempontját látva minden érthető. Nem ítéljük el az egyiket, s nem pártoskodunk a másik mellett. A kettő fél adja ki az egészet. Kettőn áll a vásár- ahogy a közmondás is tartja.  Mihelyt azonban az életünkről van szó, a másik egyből céltábla lesz. Bepasiztál! Kurváztál! - ordítjuk oda, mikor fény derül a másik sunyi kis titkaira. De mi is fáj valójában? Az, hogy a másik valakivel jobban érzi most magát, mint velem? Urambocsá, velem is egykor nagyon jól érezte magát. Továbbmegyek, velem csalta akkori partnerét.  Vagy az fáj, hogy kivette a kezemből a sorsom irányítás...

Ötéves lányom igazi világpolgár. Hiába csepegtettem gyermekkorom kedvenc meséit, rajzfilmjeit, leragadtunk Anna Petinél  (jajj) és átváltottunk mindenre, ami Disney, Pixar vagy Dreamworks. Természetesen a Disney-hercegnők viszik a pálmát, a maguk habos-babos, tömény giccsparádéjukkal. Így került sor  a Hercegnő és a béka című, kissé kitekert, néhol megerőszakolt, s horrorelemeket is felvonultató opuszra. A történet  kedvenc amcsi városomban, New  Orleans-ban játszódik. Van itt elkényeztetett gazdag fehér lányka a maga fekete és szegény barátnőjével, aki alig várja, hogy megnyissa saját éttermét. Természetesen a hitelezők nem neki szavaznak bizalmat, a lányka összetörik. Kényeske barátnéja vigasztalásképpen ráadja egyik meseszép báli ruháját, s itt kezdődik a kalamajka. Egy béka kerül elő, ki csókot kér. A béka egy megvuduzott csóri herceg, aki reménykedik a hercegnő megváltó csókjában.  Csók el is csattan, s a hercegnő-pincérlányból is kis zöld, nyálkás ...

Valahonnan ismerősen cseng a fenti mondat. Lássuk csak, honnan is vettem.... hm Milos Forman Amadeus c. filmjéből.  II. József vágja drága jó Wolfie fejéhez, hogy azért nem jó a darab, mert túl sok a hangjegy benne.  A metsző szavakat intrikus szürke eminenciások suttogták a felvilágosult uralkodó fülébe, aki befolyásolható  lévén nem is mulasztott el a kellő időben megejteni. Ritkán hallgatok rádiót, ha mégis, akkor is Klasszikot, Bartókot.  Jó egy éve kaptam rá a komoly zene aktív hallgatásának. Addig azt felvágásnak, úri huncutságnak tartottam.  Korábban el sem tudtam képzelni, mit lehet rajta szeretni. Természetesen voltak kedvenceim, de aztán ennél a pár  kötelező iskolai darabnál megálltam. Egy éve történt valami. A MUPA vendége volt Jevgenyij Kiszin zongoravirtuóz.  Olyan katartikus élményben volt részem, amit szavakkal nem tudok leírni. A darab, a művész és a zongora eggyé vált egy teret és lelekeket betöltő  hatalma...

Tegnapi vendégem -  képzésekkel megbízott cég képviselője-,  haláli jó fej.  Ami a szívén az a száján, nem finomkodik, s mindamellett nagyon pozitív hozzáállású. Már csomagol, mikor kollégámmal feltesszük az asztalon fekvő szemüvegünket, s nézünk rá, a tied hol van.  "Hm, most megyek megcsináltatni. Igazából nem is tudom minek- mondja kissé mélázva-,  Már megszoktam, hogy nem kell mindent elolvasni. Azelőtt egy ilyen ásványvizes palack cimkéjét is kiolvastam.  Most látom, hogy van rajta valami, és nem erőltetem.  S tudjátok, ez mekkora szabadság?" Mosolyogtam. Mekkora igazságtartalma van ennek a kijelentésnek, s közben eszembe jut Konrad Lorenz jóslata, aki az emberiség legfőbb bűnének az információ áramlását nevezte.

Ivánunk bajba került, mégpedig egy telefonhívásnak köszönhetően, s a lehető legrosszabbkor. Ugyanis Iván agonizáló házasságába próbált épp életet lehelni. Hevesen udvarolt nejének - aki vagy nem volt épp hangulatban, vagy csak kérette magát,- mikor megszólalt a telefonja. A vonal másik végén házinyuszi könnyes hangja csendül fel. Iván hadovált egy sort, lerázta a hívót. Felesége antennái azonban működésbe léptek, s  mikor Iván elviharzott a gyerekeket fürdetni, anyuci a botor módon otthagyott telefont megnézte. Mi több, az utolsó fogadott számot visszahívta, majd miután  a női hang elbúgta a félreérthetetlen  "Mégis át tudsz jönni?" kérdést, letette a készüléket, s romjaiba dőlve leült a szépen megterített étkezőasztahoz.  Ivánunk közben mit sem sejt. Nézzük meg alaposan a házinyuszit. Ki is ő valójában. Léna, a PIGS reklámügynökség kreatívigazgatója. Léna valószínűleg  25-28 éves AB státuszú szingli csaj. Mivel kreatívigazgató egy maszek cégnél, v...

Az elmúlt egy hónap megint tömény pörgés volt. Végre kezdtem látni az alagút végét, amikor az egyik kulcsmunkatársam bejelentette, levadászták. Nagyobb HR szervezet, nagyobb kitörési - ugrási lehetőség, az anyagiakról pesze nem is beszélve. Ő pedig döntött, mellettük. Ott azon nyomban törtem darabjaimra. Így ültem kocsiba, s vágtattam Győrbe, kihasználva a 1,5 órás utat egy kis önempátiára. Hogyan is érzek? Mely fontosságom sérült? Hogyan szeretném magamat érezni? És mi lenne most nagyon jó? Szépen módszeresen tornáztam fel magam az érzelmi létrán. Azzal, hogy kimondtam negatív érzéseimet, majd a mögötte sérült szükségleteimet, máris majd 4 szintet ugrottam. Viszont folytattam a vágyaimmal, koncentrálva az érzésekre, így egyszercsak pikkpakk máris a jólét, az öröm rezgésébe kerültem a korábbi szükösségből. Aztán kollégáim azonnal rámöntötték panaszukat, s máris az őd dolgaikkal foglalkoztam saját magam helyett. Feladat lett a problémából. Valamilyen ismeretlen okból kifolyólag a pénz...