2016. szeptember 2., péntek

Az Angyalok sohasem sírnak

Évekkel ezelőtt hallottam Mike Oldfield  Tears of an Angel szerzeményét. Miután szeretem Oldfield munkásságát, így adta magát, hogy a  Voyager vonulatba ez bőven beleférjen. Amolyan Werther-i édesbús romantika lett rajtam úrrá, s elképzeltem, hogy milyen, amikor egy angyal könnyei potyognak. Merthogy az angyal is emberből van, így sír. Sír, ha valami nem sikerül, sír, ha leszidja a Főnök, sír, ha sajnál bennünket. Sír, ha fáj valamije és sír örömében is.
Ma a technika ördöge működésbe lépett, s a pesti csúcsforgalomban felcsendült „Can you feel me?”, s megint belemerültem a műromantikába, majd feje tetejére állt a kérdés: valóban sírnak az angyalok? A válasz pedig megjött: nem, nem sírnak. Amikor megszületünk, Őrangyalunk örül. Mikor az az ominózus 21 gramm is távozik, örül(ünk), mert újra vagy végre egyazon dimenzióban találkozunk. De mi van közben? Egy Őrangyal sosem tétlen, egy angyal megoldásközpontú. Nézi mit csinálunk, vigyázz ránk, intuíció formájában vezet, s ha valamit nem akarunk meglátni, addig szervezkedik, míg "véletlenül" a dolgok közepében találjuk magunkat, s szemünk végre felnyílik, s  mi elindulunk azon az úton, amin kell.
Mi emberek velük szemben problémaközpontúak vagyunk. Azt keressük, és meg is találjuk, hogy mit miért nem lehet megcsinálni. Miért nem fog működni. Miért fogunk kudarcot vallani. Megtaláljuk az ideális partnert a sopánkodáshoz, a közös síráshoz. Mindig találunk érvet, hogy miért ülünk a jó meleg szarban, s találunk ellenpólust, melynek köszönhetően ez a guanó halom még nagyobbnak tűnik. S találunk valakit, aki meg is magyarázza, hogy ez bizony jó nagy trágyadomb, s ezzel a szar minden egyes molekuláját alaposan át is érezzük, s csúszunk egyre mélyebbre…egy olyan depibe, amiből már egyedül nehéz lesz a kiút… segítséget pedig pont e téren már nem igazán kérünk. Így jön a pótcselekvés, a függőség és az alkohol, mint kapudrog.
Tanuljunk az őrangyaloktól. Tegyünk!  Hagyjuk faképnél a panaszkodókat, akikkel csak hergeljük egymást. Ha  én pl. azt érzem, hogy épp negatív spirál cuppant be, s kezdek átmenni az önsajnálatba, akkor limitálom az erre szánt időt: ma este tízig hagyom magam szenvedni, aztán kész. Igaz, rendesen beleengedem magam: hagyom a felbukkanó képeket, emlékeket, telebőgök egy tizes pézsét, s láss csodát már el is múlt, pedig még este tíz sincs…
Bátran  kérjünk segítséget. Mondjuk ki mi bánt, hol akadtunk el, s mit szeretnénk. Gyakran látom, hogy a legegyszerűbb igényeinket sem merjük kimondani, s borzalmas túlvállalásokat teszünk, amibe tényleg csak belebukni lehet, legyen szó munkáról, családról, barátokról.
Kezdjük azonban legegyszerűbbel: tegyünk másokért - úgy mint az angyalkák. Mert míg magunkkal vagyunk elfoglalva, addig  problémánk van, de ha másokkal foglalkozunk, akkor már feladatunk.