2019. március 31., vasárnap

Miért nem írok?

Legkedvesebb szomszédommal kialakítottunk egy kis rituálét. Átcsengetek hozzá két csésze presszókávé kíséretében. Ő ül a kedvenc karosszékében, és pedig - időjárástól függetlenül-, felpattanok a csillogó zöld mázas cserépkályha padjára. Körbeleng bennünket a kávéillat és elkezdődik vagy egy időutazás, vagy valami szellemi tánc. Órákat beszélgetünk, tettünk így minap is, mikor szomszédom nekem szegezte a kérdést: 
"De tényleg, miért nem írsz?" "Mert jól vagyok - válaszoltam, s kortyoltam a kávémból, - s az írás valami konfliktusból, illetve katarzisból fakad." "Hát akkor ezt írd meg"- csattant fel szomszédom.

Otthon aztán ezen morfondíroztam, hogy tulajdonképpen jól vagyok, ahhoz képest, hogy lehetnék nagyon rosszul is.
Többször kaptam már életem során, hogy "neked csak megszületni volt nehéz". Kérdezzék meg anyukámat, keményen megdolgoztunk az ittlétemért. 
S aki igazán ismer, az tudja, hogy nekem is kijárt a "jóból", lenne min bőven panaszkodnom. 

De nem teszem.

Nem teszem, mert semmivel sem lennék előrébb.  Az egyik technikámról már írtam, miszerint megadom a fájdalomnak, amit szeretne. Másik technikám, hogy tételesen átgondolom a helyzetet, hogy valóban fontos-e, van-e ráhatásom, s ha igen, akkor mit tudok tenni azért, hogy kilendüljek. Felgöngyölítem az ismerősi körömet, utána járok a megoldási lehetőségeknek, beleértve a terápiát is.... nem kineziológus, nem Hellinger. Pszichológus. Mert vannak helyzetek, amikor egy objektív szemre, nem pedig szimpatizáló barátokra, rokonokra vagy kollégákra van szükség. 
Igen, ez egy folyamat, hosszú és fáj - anyagilag is. Viszont megéri, kellenek az ilyen  reflexiós lehetőségek, s iránymutatások, melyek a következő megborulásig kitartanak. Mert megborulás lesz. Ez az egyik biztos pont  az életben, a másik, hogy egyszer meghalunk. Viszont a tudatosságnak és edzettségnek köszönhetően ezek az események egyre kevésbé fájnak, vagy rövidebb ideig tartanak. Valahol azért nyerünk egy kicsit....


"Tudod miről akarok még írni? - fordultam szomszédomhoz-, arról, hogy a boldogtalanság népbetegség."
"Arról mindenképpen írjál!"

2017. október 8., vasárnap

Válasz Fanninak

Kaptam egy levelet. Meg vagyok illetődve.  Megtiszteltetés. A kérdés nagyon fontos, ezért válaszolom itt meg. 

Kedves Helga! Remélem nem haragszik meg, hogy itt ilyen formában írok Önnek.  Több blogbejegyzését is olvastam már, amelyek inspirálóak és nagyon igazak. Hallgattam egy videót is, melyben többek között Ön is szerepelt valamint ennek kapcsán volt egy bejegyzése is, a felfoghatatlan baj a fészekben címmel. 
Teljes mértékben tudok azonosulni az ott elhangzottakkal illetve leírtakkal. Mégis egyszerűen valami nem fér a fejemben. Sok biologikus ember tudja a válaszokat de egyszerűen annyira döbbenet, ami körülöttünk zajlik...Ön miben látja ennek a nyitját? 
Nem tudok elmenni amellett, hogy az ember facebookozik, instagramon jelen van és akarva akaratlanul ezekbe botlik. Nem csak magyar hölgyek, de számtalan külföldi hölgy, idősek, fiatalok, megcsonkított mellek, megkemózva, megsugarazva. Egyszerűen döbbenet. A boltok elárasztva mellrák ellen szóló polókkal, karkötőkkel stb. 
Ismerem a Titok című könyvet, filmet, melyben elhangzik, hogy ne valami ellen legyünk hanem az ellenkezője mellett. Ne a háború vagy a drogok ellen (hisz a negatív reklám is reklám),  hanem a béke mellett. De mégis valahogy, olvasva az Ön bejegyzését és látva ezeket a képeket, cikkeket megrökönyödöm egy pillanatra. Lesújt (s bár lehet ez a cél, ahogy Ön is írja, hogy a média által megy a riogatás) de mégis úgy döntöttem, hogy megkérdezem az Ön véleményét? Miért van ez? Miért árasztják el az instagramot is ezekkel, miért választja sok nő a mell-levételt, miért a sok kemó? Ön mit gondol erről? Érdekelnek a világ dolgai, hová tartunk, miért csak nagyon kevesen hisznek a biologikában? Talán túl kiváncsi vagyok, de foglalkoztatnak ezek a dolgok. Sok újmedicinás videót láttam akár a "rettegett kórról" akár a megfázásról, de most így október kapcsán ez a kérdés fogalmazodott meg bennem. Ha ideje engedi, legyen szíves írjon nekem pár sort. Szeretem az instagramot de már elszomorít ez a sok "szenny". (Ezért is nézek talán szívesebben újmedicinás videókat)
Mit gondol Ön?  
Válaszát nagyon várom!  
Fanni


Kedves Fanni!
Amikor 2012. áprilisában találkoztam először a Biologikával, majd szeptemberében a Recall Healing-gel a világnézetem a feje tetejére állt. Azt gondolom azóta is, hogy ez a rendszer a buddhizmus részletes válasza az egész-ségünk megőrzésére. Nagyon sok kérdésemre megkaptam a választ. Ahogy egyre többet foglakoztam a témával, egyre több titokra nyílt fény. S azt gondoltam, hogy szent hivatásom ezt a fantasztikus tudást másokkal is megosztani. Láttam a nyitott vagy éppen kétkedő arcokat, és én, mint egy próféta osztottam az igét. Tudjuk, hogy mi a próféták útja… 

Nagyon sok végigkísért eset - család, barátok, munkatársak, köztük voltak tragédiák is-, rengeteg hosszú és mély beszélgetés után értettem meg, hogy mi is az, amit mi  szabad akaratnak nevezünk.
Ebben a megértésben arra jöttem rá, hogy a szabad akarat két fő összetevőből áll. 

Az egyik  félelem.  Itt van ez a hatalmas nagy világ, amit folyamatosan fedezünk fel. Eljutottunk a szubatomi részecskékhez. Eljutottunk a kvantum szinthez, s mégis széttárjuk kezünket és azt mondjuk, hogy itt van valami, amitől ezek a részek önállóan működnek.  S lövésünk sincs, hogy mi ez a valami. Itt vannak ezek a részek, és eldöntik, hogy a kettős rés kísérleben melyik hézagon mennek be, sőt dötenek úgy, hogy egyszerre mindkettőn. Felfedezések ellenére ott vagyunk, hogy ez a világ hatalmas, és ugyanolyan félelmetes, felfoghatatlan számunkra, mint annak a harcosnak, aki keze nyomát hagyta az Altamira barlangban. 
Innentől  kezdve ez a fajta korlátozottságunk, nemtudásunk magával hozza azt a félelmet is, hogy a döntésünk helyes tud-e lenni. Megjelenik az állandó kétkedés, hogy mi van akkor ha … mi lett volna akkor, ha …  S ha életben maradásunk, túlélésünk a tét, ez a kétkedés hatványozódik. 

Félelemből fakad a másik összetevő a biztonságra törekvés. Annak a biztonságnak az irányba fogok elmozdulni, miről több  ismeretem van. 
Több ismeret, több tapasztalat = jobb, pontosabb objektív döntés.
Ha beleszülettem egy olyan rendszerbe, ami az akadémikus orvoslás által meghatározott, akkor megyek az orvosságért, és könnyebben választom a művi beavatkozást. Mert ez a működési mód. Ezt tanultuk meg, ezt ismerjük, azaz ez ad biztonságot. 

(Itt álljunk meg és tisztázzunk valamit. Mind az akadémikus, mind a komplementer orvoslást  a helyén kell kezelni. Azt vallom, hogy a kettő kéz a kézben jár. Kell a nagyon pontos diagnózis, lelet, kép, hogy utána dönteni tudjak. Perforált vakbéllel rohanok a sebészetre. Torokfájással az Aloe First-os flakon és a Schüssler sót rejtő doboz után fogok nyúlni.  Ha fáj a fejem jegelem, iszom egy erős presszókávét, s végső esetben nyúlok az Advilért. Császármetszés után szedtem a homeopátiát és kértem a fájdalomcsillapítót.  Az ÉS híve vagyok és nagyon elszomorít, amikor a hagyományos nézőpont felelőtlen és ostoba tömegként állít be bennünket, akiket meg sem akar hallgatni.  A tisztelet, a meghallgatás nekünk is jár.)

Azt látom, hogy emögött a biztonság mögött van az ismeret, a tapasztalat és valami nagyon fontos. Ez pedig a HIT. 
Amikor beszélgetek egy ismerősömmel, akinél egy daganatot fedeztek fel, akkor két kérdés teszek fel. Az egyik, hogy mitől fél leginkább, amikor azon lamentál, hogy menjen vagy ne menjen kemóra. Ezután megkeressük azt, hogy mi az, ami a jelen helyzetében neki a biztonságot, a megnyugvást fogja adni.  A mérleg el fog billenni valamerre.  S ha ő azt a döntést hozta, hogy elmegy kemóra, sugárra, pedig tudja mi lesz, és látta is Özpetek Öveket becsatolni! c. filmjét, mégis ebben hisz, ezt választja… akkor nekünk egyetlen egy dolgunk van. Ezt a döntést elfogadni, tiszteletben tartani, s emberünket ebben a HITében folyamatosan támogatni. Mert neki ez fogja hozni a gyógyulást. A hit, ami csodákra képes.

Azt gondolom, hogy az életben feltétlen hittel rendelkezzünk, hogy bármi ami velünk történt, történik, az értünk van. Bármi amiben benne vagyunk az  a létező legjobb dolog… ehhez a nézőponthoz, sziklaszilárd hithez rengeteg tapasztalat és önreflexió és -rálátás kell. 

Ahelyett, hogy ismerősünk döntését megkritizálnánk, megkérdőjeleznék - és ezzel őt felelőtlen embernek bélyegeznénk meg-,  fogadjuk el. Fogadjuk el, hogy felnőtt, döntésképes emberekről van szó. 
Az ő élete, az ő lelkiismerete.  Mi csak a saját életünkért vagyunk felelősek. Senki más problémáját, gondját, baját nem vesszük át, mert éppen elég a sajátunk. Senkit sem tudunk megmenteni…abba csak belebukni lehet.  Ahogy Arany János mondta, műveljük a kertünket.  

Ha segíteni akarunk, akkor mondjuk meg neki, hogy támogatni fogjuk a meghozott döntése során. Drukkoljunk neki,  szervezzünk jókedvű programokat! Bátorítsuk naplóírásra!  Beszéltessük, beszéltessük, beszéltessük! Mondja ki a benne lévő érzéséket, megéléseket. 

S miért posztolja az Instára? Mert ebben hisz. Ezt tartja helyesnek. Mert örül, hogy (túl)él. Büszke magára, hogy végigcsinálta és él. S azt hiszi, amit én is hittem: hogy próféta és erőt ad. S biztos vagyok benne, hogy sokaknak ad is. S ha már egy ember egy ilyen posztnak köszönhetően túlélt, akkor már megérte. 

Fanni, amikor a képeket legközelebb nézi, kérem engedjen meg magának két kérdést:
1. el tudja fogadni, hogy a kép posztolója ezért teszi? 
2. el tudja azt engedni, hogy Önnek ehhez a képhez bármi köze van? 
Biztos vagyok benne, hogy igen. 


Szeretettel:


Helga 

2017. augusztus 13., vasárnap

A szabadság vége

Mi a bajom az augusztussal? 

Sok, meglehetősen sok. 

Kezdem azzal, hogy auguszus második hetében tüsszögni kezdek, torkom kapar,  a szemem vörös, mint  a bagzó macskáé. Magyarul: beüt a parlagfű szezon. Egyetlen megoldás a mesterséges levegő, azaz bármi klimatizált helyiség, gépkocsi. 

Évek óta próbálom felgöngyölni a tünetegyüttes mögötti konfliktusokat. Recall Healing alapkérdése: És még mi lehet? Még, még, még mi, hogy még mindig tünetelek? 

Egy a biztos, valami elszakadást, elválást kell keresni. 

Visszanézve az életemre van bőven. 

Főiskolás koromban augusztus 20-a magasságában jöttem vissza a német nyelvterületekről, ahol persze hogy volt szabadság és szerelem… Egy már megvan.
Három éve augusztus elején költöztem Lányommal új otthonunkba. Újabb adalék, de a tünetek makacsul kitartanak. 

Most azonban megtaláltam egy újabb puzzle-darabot. Gyerekkoromban gyakran hallottam otthon, hogy anyám névnapjával vége a nyárnak. Ez augusztus 18. Lám, milyen közel van augusztus 20-hoz, amikor is főiskolásként hazajöttem a szabadságot jelentő külföldről!

A nyár vége pedig egyet jelent: kezdődik az ősz, kezdődik a suli, a kötöttség.   
Megindul a reggeli rohanás: gyereket suliba, magamat munkahelyre eljuttani, majd sötétedésre haza.

Sötétedés…. tegnap néztem épp, hogy fél kilenckor már öreg este van. Közeleg a tél valóban. 

Arra jöttem rá, hogy nekem augusztus az elmúlás hónapja. Ennek első jele, hogy  a Műveszetek Völgyének varázsvilága átváltozik a kopár valósággá.   A kapolcsi fesztivál végével  belépünk az augusztusba, amely minden nappal közelebb visz bennünket a rideg és sötét pannon télhez. 


Rájöttem, hogy az év vége nekem augusztus 31.  

A Szabadság vége. 

S ez nem egy vidám,  trombitás ünnep.

2017. január 26., csütörtök

Jól szeretni

"How beautiful it is to love in a  world where nothing lasts forever. We must learn to fall in love with the love inside us, only then every moment living will be worth dying for."

2017. január 11., szerda

A lista - 2.

Ahogy ígértem, folytatom morfondírozásomat a 77 pontos elvárási listáról.
Szinte hallom, ahogyan kérditek, mégis mi a bajom azzal, hogy vannak elvárások.

A kérdés az, hogy a személlyel vagy a kapcsolattal szemben van az elvárás. Ez nagyon fontos, mondhatni vízválasztó pont.

Amíg a partneremre vonatkozóan vannak az elvárásaim, azzal egy kettős helyzetbe kerülök. 

Egyrészről kontrollálni kezdem  a másik embert: valóban megfelel az elvárásaimnak, valóban olyan, mint amilyennek szeretném, hogy legyen. 
S jaj neki, ha nem olyan! 
Ekkor ugyanis megyek a következő célszemélyre, ha ő sem olyan, akkor a következőre. Mindig lesz következő!  Ez a helyzet az én belső bizonytalanságomról szól, arról, hogy míg valakivel vagyok - akiről sorban derül ki, hogy nem teljesíti az elvárásaimat, azaz nem elég jó-, megjelenik a félelem, hogy lemaradok egy másikról. Mondjuk az igaziról. Az igazi utáni maratoni futás pedig érzelmi kiégéshez vezet. 

Másrészről lemondok a saját felelősségemről, mert  egy másik embertől várom a boldogságot, azt, hogy igazán jól érezzem magam.

Mi van akkor, ha a párkapcsolatra vonatkozóan vannak elvárásaim?

Ez már egyfajta piac: adok és kapok. 
Teszek bele a legjobb szándékom szerint, s elvárom, hogy te is ezt tedd. 
Kiteszem, hogy számomra mi a fontos egy párkapcsolatban, elmondom, milyen elvek mentén élem a mindennapjaimat, melyek azok az alapértékek, melyekhez ragaszkodom. Cserébe szeretném megtudni, hogy te ezekkel hogy vagy.  Hogyan működsz, mi neked a fontos, mit szeretnél megélni egy kapcsolatban. 

Fontos szem előtt tartani, hogy egy kapcsolatot csak ketten tudnak működtetni. 
Ha az egyik  teszi csak bele, s a másik lébecol, akkor borul a kapcsolati egyensúly. 

A stabil(abb) önbizalommal rendelkező  átlátja a helyzetet, s mivel tudja, hogy számára mi a fontos, mi az érték: dönt és kilép. 

Azonban, ha ez egy  játszma a két fél között - én várlak és te az utolsó  percben lemondod,  vagy eltűnsz hetekre, majd egyszer mosolyogva előkerülsz a semmiből-, akkor működni fog a kapcsolat, hisz megkapjuk a mindennapi „nem vagyok elég jó, elég fontos“ zsetonunkat, ami a mindennapi biztonságunkat megadja. 




2017. január 4., szerda

A lista

A múlt év utolsó napjaiban  futottam bele egy ismerősömmel készült reggeli interjúba.  A műsorvezetőt lapokból, portálokból ismerem - vagyis egyszer mellettem állt az Üllőin a rendőrlámpánál-, egy műsorát sem volt szerencsém megnézni. Mielőtt kérditek: van TV-m előfizetéssel csak épp sorozatokat és (rajz)filmeket nézek rajta, hiradót, reggeli műsort nem.  

A sztereorip agyammal leírtam a műsorvezetőt egy klasszikus wannabe-nek, aki attól híres, hogy híres.  Most viszont meglepődtem, ugyanis emberünkből kitört párszor a coach. Stílusát nem nevezném non-direktívnek, inkább provokatívnak, a személyes példaként hozott tükör is inkább ez utóbbinak volt az eszköze. 
Lényeg: a műsoron jól szórakoztam … miután túlvoltam az első felinduláson. 

Bevallom, az interjú valamit megnyomott bennem, nemhiába lettek érzelmi reakcióim.

A műsorvezető vendége volt egy  ismert show-man. Többször voltam előadói estjein, volt lehetőségem beszélgetni vele: szimpatikus ember. Ráadásul jóképű is,  tehát az a típus, akire pattannak a nők. 
A műsorvezető felajánlása - mely szerint idén nőt szerez neki- , éppen ezért  érthetetlennek és értelmetlennek tűnt.

A beszélgetés során egyszer csak előkerült egy 77 pontos lista, melyről csak 5 fontos elemet beszéltek meg.
Igen, 77 pont, aminek a leendő arának meg kell felelnie. 

Képzeld el, hogy új kapcsolatodat ápolgatod, lebegsz a föld felett. 

Általában igyekszel a legjobb énedet mutatni, hogy a másik rájöjjön: bizony-bizony, te vagy a főnyeremény. Ahogy halad a kapcsolat, egyre több minden derül ki, hogy milyennek is kellene lenned, hogy neki jó legyél. 

Ne azt képzeld el, hogy a 77 pontos lista az arcodba lesz nyomva! 
Helyette eleinte elkapsz egy-egy „ezt nem így kellett volna csinálni“ vagy épp „te kis csacsi“ pillantást, vagy „ügyes vagy, de a helyedben én“ kezdetű mondatot. Később a helyzet fokozódik, egyre több ponton kapod meg, hogy nem vagy elég jó: már nem vagy szép, nem vagy vonzó, nem sziporkázik az agyad, nincs is humorod. 

Leíva egyszerű a válasz: ki kell lépni egy ilyen kapcsolatból. 

Viszont sokan maradnak benne egy ilyen helyzetben, mert egész életük során azt tanulták meg, hogy ők nem elég jók. Miután ez ugyanaz a mintázat    - csak nem apa/anya, tanár, főnök vagy basáskodó kolléga működteti-, így az komfortos, megszokott, s amit ismerünk, az ad biztonságot. Biztonság pedig egy primer szükséglet, amiért mindent megadunk, és  amiért bármit elviselünk.

Folyt.köv. 

Olvasd el a témában korábban írt gondolataimat is!


2016. december 27., kedd

Ajtók

Negyven felett már nem úgy van, hogy ahol egy ajtó bezáródik, ott egy újabb nyílik. 
Negyven felett ez úgy van, hogy egy bezárt ajtóval több. 
Nem így látja, Helga?

Letettem  a telefont és vettem egy nagy levegőt, majd kiszálltam a kocsiból. 


A kép elkeserítőnek és sötétnek tűnt. Hányszor hallani, hogy negyven az már a B-oldal, és hogy itt már nincs esély jóformán semmire. A cégek már nem kérnek a negyven feletti alkalmazottakból, pedig tapasztalban, tudásban bővelkednek,  tudnak és akarnak is tenni. 


A párkapcsolatokról nem is beszélve. A negyvenes férfiak, ha házasok, max. félrelépésben gondolkodnak, ami rossz hír a szabad vegyértékkel rendelkező harmincas nők számára. Azon nők számára, akik előbb-utóbb gyerekektől hangos családi fészket, társadalmilag is elfogadott biztonságot akarnak. Ha már nem házasok a férfiak, akkor a múlt házasság - elsősorban gyerekek, másodsorban a már mást szerető asszony-,  felett keseregnek, s legalább 1 év pszichoterápia belőlük újra tettrekész embert varázsolni. Ha meg még életében nem volt nős, de még egy tartós párkapcsolatot sem képes felmutatni … az a spuri kategória. 
Férfiaktól sem hallok jobbat saját nememre.
Van a Victoria’s Secret modelljeit csodáló alig huszon. A bilológia óráját meredten bámuló harmincas. Az elvált negyvenes, aki köszöni komolyat már nem kér. Az egyedülálló negyvenes, aki csak komolyat kér. 

És ott vannak az ajtók, melyek egy-egy szakítás, meghiúsult esküvő vagy már eleve hamvában halt randi után csendesen csukódnak be. Eggyel több csukott ajtó, ami már nem fog kinyílni, s ami helyett sem nyílik ki újabb ajtó, vagy ablak, de még egy kis fortacska sem.

Két napig forgattam magamban ezt a képet. Beszálltam a kocsiba, rátettem a gyújtást, elindítottam a bluetooth kapcsolatot. Kinéztem a szélvédőn. Semmi különös, a szemben lévő ház erkélyajtaját néztem, amikor belém csapott valami. Most is csak ajtókat látok. Igazából mindegyik be van csukva, de bármikor bekopoghatok rajta. Én magam döntöm el, hogy melyiken akarok bemenni. Lehet hogy a kopogásomra nem lesz a válasz. És akkor mi van? Ott a következő ajtó!  Lehet, hogy benézek, majd azon melegében ki is fordulok. Lehet, hogy bemegyek, eltöltök időt, s úgy döntök maradok. Dönthetek úgy is,  hogy most kimegyek,  de látogatóba vissza-visszatérek. 
Igen, én dönthetem el, hogy az életemmel, a kapcsolódásaimmal mit is kezdek. Mibe érdemes energiát tennem, mert az tápláni fog engem is.  S mit jobb kerülni, mert az inkább fosztóképző. 

Alighogy ez a kép végigpergett, Érzelmi Dizájner Barátném hívott. Természetesen azon nyomban megosztottam vele a felismerésemet. Válasza a szokásos szimpatikus-egyszerű volt: ahhoz, hogy ezt így lásd, hogy tudj dönteni, ahhoz kell egyfajta (megunhatatlan)  önismeret és az ebből fakadó (rendíthetetlen) önbizalom

Ez pedig munka, idő és energia befektetése önmagunkba.  
Ingyé' nem adják, elkenni, megúszni nem lehet. 
Ha mégis megúszásra játszol, akkor készülj a csukodó ajtók hangjára.

2017. áprilisában megrendezésre kerülő rendezvényen már eszközöket is kapsz az inspiráló előadások keretében.