Létforgatag

Szívesen emlékezem vissza főiskolás éveimre. Természetesen nem a tantárgyak, az órák és a vizsgák maradtak meg, hanem a társaság. A közös beszélgetések, bulik, mozizások. 

“Egyetemre nem a tanulás miatt jár az ember - mondja Barátném-, hanem a társaság miatt!”

Élveztem, ahogyan kinyílt a világ, ahogy megismerhettem az akkori menő alter filmeket.
Imádtam a Rába mozi kistermébe járni, ami maga volt a megtestesült cukiság. Aprócska pársoros terem, puha szőnyegpadló, süppedős plüss fotelek elegenedő lábhellyel és a cukibuki kristály falkarok a tapétás falakon. Otthonos, meleg, összebújós, ahol nincs   pattogatott kukorica majszolás, sportcsoki papírtépés és kolaszürcsölés hangja.
Tűzvészként terjed egy-egy jó film híre, s mi özönlöttünk a moziba be. Mindig volt jegyünk, nem kellett órákig sorban állni, mint valamely menő hálivúdi film bemutatójára.
Ki nem,  vagy nagyon is kimondva megvetettük azokat, akik éppen valamelyik tapló filmre mentek be, mint ahogyan kinevettük ugyanezen társaságot, hogy a hajóra szerdán járnak. Szerda volt a “csíger” nap, azaz a dizsi. Mi bezzeg rendelületlenül jártunk a kedd-csütörtöki alterbuliba, s a negyedik évben sem zavart bennünket, hogy Golyó ugyanazokat nyomja, ugyanabban a sorrendben. Rekedtre ordítottuk magunkat a Pocsolyába léptem, Dédapám, Szállj fel szabad madár majd Álmodtam egy világot nemzeti opuszokra. 

Így találkoztam Ron Fricke Baraka című alkotásával, s  napokig a hatása alatt áltam. Kutattam hol forgatták az egyes képsorokat, igyekeztem minél többet megtudni a világ eme, általam igencsak kevésbé ismert arcáról. Baraka filmgyűjteményem alapdarabja lett: bolti videón majd DVD-n. A Lisa Gerrard neve által fémjelzett Dead Can Dance pedig a CD-gyűjteményemé. 

Talán eme nosztalgikus emlékekből kifolyólag nagyon megörültem a “folytatásnak”, melyet 5 éven keresztül  a világ 25 országában forgattak super70-es filmre. A mai látványtechnikának köszönhetően duplán is megéri megnézni - feltételeztem.  Még a negatív kritikák sem riasztottak el.

Az első meglepetés az volt, hogy a Mammut1 egyik aprócska, mondhatni kamaratermében volt a vetítés. Szőnyegpadló, süppedős fotel, kényemesen elfér a lábunk és nem zabálnak, szürcsögnek mellettünk. Tőlünk jobbra a bejáratnál kerekesszékes csapat, körbenézve inkább középkorú nézőközönség. Igazi alter-filing. A trailer-ek között nem találtam egy bugyuta vígjátékot, sem csihipuhi akciófilmet, helyette Lincoln, Roosevelt és egy nagyon művészfilm szerepelt. A székkel együtt egyre jobban süppedtem bele az édes nosztalgiába. Végre elkezdődött a film, pengeéles, csodaszép képekkel, s közben az jut eszembe, hogy a Baraka nézésékor arra is gondolhattam, hogy de jó is lenne ezt a párommal megnézni. Nos, tizenév után ez is teljesült.

A Samsara nem rossz, de nem is az a nagyon jó film.
Az eleje kifejezetten unalmas. Úgy látszik Fricke belezúgott a hosszú expozíciós idős felvételekbe. Míg a Barakában 1-2 ilyen jelenet volt, addig a Samsara első 30 perce csak ilyen képekből áll. Szépen látjuk a Nap és  a csillagok égi útját Petrában, a tengerben álló sziklaszirt vagy katasztrófa sújtotta ház felett. Egy kép tetszett ezek közül igazán: a Mount St Michel tornyából készült ár-apály sorozat. Az viszont túl rövid volt.

A film közepe már felveszi a ritmust, jönnek a várt párhuzamok: magzat az anyaméhben (esetleg formalinban?)  és a tollundi férfi   és Rosalia Lombardo  mumifikálódott holtteste. 

A plasztikai sebész szikéje alatt fekvő női arc, s a real-doll arca festés közben. 

Thaiföldi shemale prostituáltak és  japán gyermekarcú szexbabák, rezzenéstelen arcú könnyező gésával.

Masírozó kínai katonalányok csodás pink ruhában és a Kába-kő körül vezényszóra imádkozó biorobotok.

Amerikai család teljes fegyverzetben -lányka övén pisztoly, míg kezében rózsaszín puska-, s revorverformájú koporsóban örök nyugalomra helyezett afrikai férfi, lezárva az amerikai háborús veteránnal, akinek valamikori szép vonásait a felismerhetetlenségig tarolta a háború tüzes pokla. 

Az Acél Fal Ciszjordániában és a vasfüggöny a két Korea között. S  két katona arca, megjelenése is maga két világ. 

Tömegtermelés, túlnépesedés - pszichogenetikus válasz a kollektív halálfélelmi traumákra. Gépesített vágóhidak, fejőtelepek, élelmiszergyárak, majd a termékeket kartonszámra felfaló, gyorsétteremben zabáló elhízott amcsi családok.

A nyomor mindenütt nyomor, legyen szó a Favellák-lakóiról, kiknek élete predesztináva van valamely “diszkós” börtönbe. Legyen szó  e-hulladékokra épült afrikai falvakról vagy Bangladesh szeméttelepeiről. Közös bennünk a kosz, a mocsok és a gyermeket ringató kéz. Menekülés - a gelugpák kolostora, ahol  hosszú napokon keresztül készül a mandala, hogy fél perc alatt megsemmisítsék...

Samsara nem mond sok újat.

De hogyan is mondhatna?
Ami 15 éve még újszerű volt a Barakában, az már a netnek köszönhetően már különböző formákban elérhető információ. Aki teheti, el is utazhat, személyesen recitálhat Nepálban, ülhet teaszertartáson vagy sielhet Dubai fedett sípályályán. 

Globalizáció, túlnépesedés, elhízás, civilizációs betegségek, de azért FOGYASSZ! - ezt halljuk mindenhonnan.
Prostitúció, szexuális aberrációk- minden(ki)t kielégít a youporn.

A Samsara mégis elgondolkoztat, hogy van még mit tenni ebben a világban. 

Úgyhogy Kedvesek, ne a felemelkedésre és dimenzióváltásra várjatok, hanem tegyetek. 

Nem nagy dolgot. Apróság is pont jó. 

Minden nap.