A kilók meséje

Az alábbi írást M.Móni, egy igazi szívember osztotta meg velünk, s rábólintott, hogy mi is tovább adjuk. 
Úgy vélem, ezt a csodát minél több embernek is olvasnia kell.

Köszönöm Móni, hogy közkinccsé tetted!

Mióta Helga bejegyzését olvastam a kilókról cudarul feszít valami.
Úgy látom, mese lesz belőle. :-))
És ez persze az én történetem, hátha mégis találtok benne valamit.

 Alig egy kilóval születtem, elég pocsék kilátásokkal, a családom azt se tudta, mivel "tömjön", hogy legyen belőlem valami mérlegképes.
 Arra emlékszem, hogy mikor vacakul voltam, szerettem odabújni anyuhoz úgy, hogy hallhassam a szívét. Ha ezt lehetett, akármi volt, megnyugodtam.
 Ő akkoriban kissé molett alkatú volt, pont kellően Anyupuha.

 Az oviba alig akartak bevenni a kis súlyom miatt, játék közben folyton félrekotortak, talán nem voltam elég számottevő.
 Az azért érdekes volt, hogy a nagyon duci, hormonproblémákkal élő iskolatársamnak gyakran mondták, hogy vegyen példát rólam, máskor meg engem unszoltak, hogy Róla vegyek, hát... Ki bírt itt eligazodni...
 Esténként, lefekvés után viszont eléggé hasonlítottunk egymásra, mert mikor egyedül maradtunk magunkkal, meg a dobogó szívünkkel, mind a ketten azt bőgtük halkan, hogy "anyu".
 Pedig volt köztünk vagy 50 kiló "különbség".

 Aztán kamasz lettem, és tök mindegy volt, úgyse tudtam jó lenni magamnak sehogy. Mondjuk inkább lélekben gyarapodtam, mint testben.

 Az első srác, akivel jártam, olyan csuda sovány volt, hogy még rajtam is túltett, és ketten együtt alig nyomtunk 100 kilót.
 Viszont olyan szívecskéje volt, hogy el byrta hinni, ha valamire ránéz, és megfogja a kezem, akkor én is megélhetem, amit Ő lát.
 A mérleg úgy 55 kilót mutatutt, ha ráállt.

 Az utánai szerelmem versenysúlya 120 kiló körül mozgott. Kb. másfél évembe került, míg hozzágömbölyödtem. Irtó sokat kellett ennem ezért, de végül sikerült, és azóta jól úgy maradtam! :-))
 Igaz, ennek a hízásnak több oka volt, és egyik sem az, hogy versenyre akartam kelni vele, csak éppen így sikerült.
 Attól kezdve már nem is jöttem be Neki annyira, és mégis volt egy "furcsa" szokásunk: mindketten nagyon szerettük hallgatni egymás szívdobogását.
 Ha mondjuk beteg volt, vagy olyankor is, mikor nagyon összekaptunk, éjjel, ahogy aludt, csak odahajtottam a fülemet, és olyan hálás voltam minden dobbanásáért, hogy él.
 Nem bírta elpárnázni előlem a 120 kiló.

 Aztán volt még egy, s más az életemben, és mikor nélküle maradtam, kezdett piszkosul zavarni a súlyom, főleg a két naggyá lett cicim, mert még az orromat se tudtam tőlük tisztességesen beverni, és hát a többiért se tapsoltam, na.

Nem tudtam elképzelni, hogy valaki mögé tudna szeretni ennek a halom hájnak, vagy hogy jó lehetne ez még valamire, míg nem egyszer rám bíztak egy gyerkőcöt.
 Eleinte kicsit meg volt szeppenve, hogy hova lett az Anyu, aztán, ahogy ott bigyózódott egy eléggé megilletődött dagadt nő karjában, addig vackolódott, míg végül talált valami nagy, viszonylag puha, meleg... és úgy elaludt, hogy csurgott a nyála.
 Én meg csak ültem ott, és úgy dörömbölt a szívem, hogy aszittem,felébred tőle.

 És nemrég egy ágy mellett ültem sokat, és az Anyu már nem volt molett, csak én, Ő viszont sovány és gyenge, mint régen a Móni, és ahogy apránként szállt el belőle az élet, napról-napra csak voltunk, és fogtuk egymás kezét, és annyira nagyon mindegy volt, hogy ki hány kiló ottan, csak a szívek dobogtak - valami olyat, hogy köszönöm-köszönöm - aztán már csak egy.

 Pár hét múlva kaptunk egy "dobozt", szinte nem is volt súlya, az Anyu neve volt rajta.
 Alig bírtam el.