Ki a komfortzónából - Rántópadon

Az egyik vásárlói közösségnek köszönhetően egy régi vágyam teljesült, mégpedig féláron.


Idestova tíz éve szemezek a Vezetéstechnikai Centrum Hungaroringen szervezett kurzusaival.
Először merő praktikusságból gondoltam rá.  Sokat megyek, télen is, jó lenne ismerni az autót. Meg aztán újautó, meg a gyerek, jó lenne biztonságosan vezetni. Csak valahogy mindig visszavonulót fújtam, jóapám megtanított vezetni, jó vagyok, nem lesz semmi baj felkiáltással.
A kisangyal viszont nem hagyott, mindig valamilyen apropó folytán susmogott a fülemben. Így amikor megláttam a bázis kurzus akcióját,  másodikként gyorsan le is foglaltam, s banki utalást kértem. Jött is az értesítő még aznap, hogy megvan a tíz vásárló, utalhatok. Igen ám, de én ezt szépen el is felejtettem. Amikor eszembe jutott szomorúan konstatáltam, hogy lekéstem. Éppen azon filóztam, hogy felhívom az ügyfélszolgálatot és kuncsorgok egy sort, mikor jött az újabb mél, ma van az utolsó nap az utalásra.  Hurrá!  Így márcsak időpontot kellett egyeztetni.

Szépen, nyugdtam ültem a babérjaimon, mígnem a nagy nap előtti este enyhre remegést éreztem a gyomromban.
Jött az önostorozás, hogy már megint mit találtam ki. Meghogy, kell-e ez nekem. És különben is mi lesz, ha....
Magyarul beindult a mozi, de ahogy jött, úgy egy kis idő múlva el is ment.

Másnap picit kicsit nyugtalanul keltem, tudtam volna még aludni. Kilopóztam az alvó lakásból, s elindultam. Amikor megérkeztem, már vagy 16 autó állt  kéts sorban szépen egymás mögött, jobbról-balról a pályák. Szokásos regisztráció, nyilatkozatok aláírása, majd jött az elméleti oktatás. Már ez nagyon hasznos és tanulságos volt. Az instruktor évizedek óta ezt csinálja, a szakma szerelmese. Lelkes, eszméletlen jó előadó, stílusa sem elhanyagolható.
Már az elméleti előadás alatt megindult a veseműködésem, nem is beszélve a felsorakozásról. A pályát gyakorlatilag az első három autó vezetője látja be, s így érti, hogy mi is teendő. Én speciel pont a kis kanyar elé kerültem, úgy,  hogy az előttem álló Suzuki farán kívül a mellettem  jobbra álló másik pályán gyakorlót, s balról pedig a mi sorunk indulóit láttam.

A feladatok szépen egymásra épültek:
blokkolás és fékút mérés szárazon, egymás után kétszer, két sebességgel, majd
ugyanez a műgyantás csúszós pályán. Aztán ezek variációi: megállás vízoszlop előtt, terelés, irányváltás, fékezés.   Már ekkor megtapasztalhattam, hogy milyen, amikor a  kocsi “segge” megindul, s láttam, amint pár autó már piruettezett a műgyantán.
Majd szünet,s  pályacsere. Irány a rántópad. Ez volt az a pillanat, amikor “életem filmje” megindult.  Pontosabban, a  mi fog történni mozi. Mi lesz ha pörgök, mi lesz, ha csúszok, mi lesz, ha a négysávnyi terület nem lesz elég, s belecsúszok a fűbe vagy a sorban álló autókba. Mi lesz, mi lesz, mi lesz???

Ekkor jutott eszembe Katie. Byron Katie-nek a Munkája folytán lehetősége adódott beszélni megkínzott emberekkel. Mindegyikük elmondta, hogy sosem az adott pillanat volt a borzalmas, hanem annak  a gondolata töltötte el őket félelemmel, hogy miután az adott pillanatot túlélték, mi fog következni. Azaz a jövőtől való félelem volt a legelviselhetetlenebb.

Ekkor belegondoltam, hogy mi van most. Ülök a kocsiban, ketten vannak előttem, utánuk indulok. Most ülök, és nézem őket, hallgatom (és próbálom megjegyezni)az instruktor kommentjeit az anyósülésre bekötött walkie-talkin’-n.
Amikor pedig sorra kerültem, semmi más dolgom nem volt, mint 40 km/h óra magasságába tornázni az autót, s megérezni, hogy merre indul el a fara, gyorsan láb gázról le, kuplunk be, s ugyanabba az irányba kormányozni ezáltal a  kocsit megfogni, majd szépen puha kormányzássla kikerülni a szembe jövő vízoszlopot.
Miután túléltem az első kört, elemi erővel szakadt fel bennem a nevetés.
Fantasztikus volt!
Mást sem akartam már, csak újra meg újra rántópadra kerülni, s megtapasztalni, hogy milyen a bizonytalan, a váratlan, a kiszámíthatalan.
Megtapasztalni, hogy bármennyire is összpontosítok, az agyam tetszik-nem tetszik, de fáziskésésben van.  Amikor először megérzem, hogy sodródik az autó, már régen késő.

Erről megint Sakjamuni Buddha szavai jutottak az eszembe: az tudat természetes állapota, hogy késve reagál.
Miként az is, hogy döntéseink ott abban az adott percben a lehető legjobbak.
Nem lehet hibázni....