Újra

Két napja nem hagy békén. Folyton előjön, mindig megtalálja a kiskapukat. Dolgozom, teszem, amit kell, de ő egyszer csak ott van, s rámutat különféle dolgokra. Megkérdőjelez, zsizsikel, bezzegel.

Igazából már jó egy éve velem van.
Ekkor vette a bátorságot, előbújt rejtekéből, s jól rámijesztett. 

Próbáltam elhessegetni, elfelejteni, de a beste megint előjött. Ekkor már szelídebb volt, vagy csak én kezdtem hozzászokni? A fene sem tudja. 


A legközelebbi alkalommal már vártam, akkor persze nem jött.
Nem ott jött, ahol vártam.
Ekkor már rámosolyogtam. 

Egyre gyakrabban jött, s egyre jobban örültem a neki köszönhető jet-seteknek.
Fogalmam sem volt -miként most sem-, mit kezdjek vele, hogyan álljak neki.  De jó volt, élveztem a mindent átölelő jelenlétét. 


Aztán megintcsak váratlanul újra megszólított, másként, máshogy. Erővel és hatalmas szeretettel, miként az apa fogadja vissza a tékozló fiát. Boldogság, s ugyanakkor újabb adag hitetlenség és értetlenség volt bennem. 


Majd minden elcsendesedett.


Ez a többhónapos csend tegnapelőtt ért véget.
Újra itt volt, feszítően és erőszakosan. Mindig a látómezőmbe sodort, az orrom alá dugott valamit és rámkiáltott: Dolgod van!
Szabotáltam, húzodoztam.

Gondoltam, a hosszú nap után a  kékharisnya énem megérdemel egy forró fürdőt kedvenc lapjával. Miután az utolsó oldalak valamelyikénék tartottam, csendben örültem, hogy lám, ezt is megúsztam, semmi téma. 
Korai öröm.
Téma van.
Így írok.

Ő pedig galádul kuncog.
S elégedett.