Bűn és bűnhődés

Henry Fuseli: The Nightmare

- Hány éves? - hangzik keményen a kérdés.
- Tizenkettő - mondom megszeppenve.
- Hm tizenkettő... az hányadikos?
- Hatodikos
- Tudja mi a hatodik parancsolat? - dörren fel a hang a rács másik oldalán.
- Öhm....  -agyam kattog, szám kiszáradt a hirtelen jött vizsgakérdés hallatán.
- Ne paráználkodj - ezt a hangsúlyt Loyolai Ignác is megirigyelte volna-, mondja, maga paráználkodott már?
Egyszerre érzek tehetetlen dühöt és szégyent miközben hápogva próbálom kikérni magamnak a kérdés mögé bújtatott vádakat.
Ez volt az a pillanat, ami megpecsételte nálam a katolikus egyház, s egyben a kereszténység sorsát. Innentől kezdve csak Voltaire-t tudtam idézni: “tapossátok el a gyalázatost”.

Bevallom, van egy kékharisnya énem. Az ismerőseim ezt valószínűleg már ki is szúrták, attól függetlenül, hogy ezt így bevallottam volna magamnak.  Erre úgy jöttem rá, hogy gyakran címkéztem meg másokat ezzel a kedves kis jelzővel. Mármost, ha ezt másban észreveszem, akkor az bizony bennem is megvan. Lévén csak azt tudom meglátni másban, amit magamban is felleltem.  Ezt vagy beismerem vagy tagadom. Amíg tagadom, addig folyamatosan szembe fognak jönni a kékharisnyák és kivágják a biztosítékot. Innen tudom, hogy ez bizony igazság, s szembe kell vele néznem.  Amikor felismertem magamban eme nemes jellemvonást, akkor  a tagadás elmúlik, s konstatálom, hogy igen, az vagyok, majd  megnézem, mi a mögöttes igazság. Mitől is vagyok kékharisnya.  Amikor azt is megtaláltam, s ezt elfogadtam, akkor már nem fog megérinteni a másik valósnak vélt kékharisnyasága. Igen, ez megint csak a meg nem világodosott tudat aranyos kis játéka a  te és az én elválasztásáról.
Szóval van egy kékharisnya énem, aki szívesen olvas olyan kékharisnya magazinokat, mint az Elle. Időm nem sok, így a hébe-hóba megvett hónapokkal ezelőtti számok állnak glédában az éjjeliszekrényem polcán, s mikor időm-kedvem engedi kikapok egyet. Most valami csoda folytán - ezt a csodát kedvezményes karácsonyi kuponfüzetnek nevezik-,  viszont sikerült kiolvasnom az éppen aktuális decemberi számot, melynek 111. oldalán egy érdekes cikket találtam Trendi bűnök - kinek mondjam el vétkeimet címszó alatt.

A cikket Póta Réka HR-es kolléganő jegyzi - ez különösen felkeltette érdelődésemet.
Azt már megszoktam, hogy a szerkesztők a hatásvadászat szempontjából mindenféle címeket akasztanak a cikkekre, így ez a cikk sem a trendi bűnökről szól, hanem mélyebbre ás. A bűn és annak feldolgozási folyamatát, a megbocsátást és feldolgozást elemezgeti  aféle modern katolikusi szemmel. Réka beszélgetőpartnere egy ferences szerzetes és pap, aki a témát igyekszik a  dogmáktól megtisztítani, s viszonylag krisztusi értelemben átadni.

A cikk írója, mint a zsidó-keresztény kultúrkörbe tartozó emberek  a megszokott  szempontból közelít a gyónáshoz és a bűnhöz.  Azaz a dualitás szintjéről, ami elismeri, hogy van jó és van rossz. Továbbá van áldásos és van bűnös gondolat és cselekedet. Van menny és van pokol.
Bűnt érthetően definiálja.  A  bűn az, ami a szeretet útjában áll, legyen szó ítélkezésről, sértődésről, bántásról.  Gyónást,  azaz az  őszinte bűnbánást az önfejlődés szükséges és elengedhetetlen részeként állítja be, melyben nem vitatja el a közvetítő pap vagy pszichológus szerepét.

A kutatások bebizonyították, hogy azok az emberek, akik gondoskodhatnak másokról - párról vagy épp egy kis házikedvencről-,  hosszabb ideig élnek. Testünket a szeretet és az együttérzés tartja össze. Az is kiderült, hogy azok a sejtek, amelyek elzárkóznak, majd később agresszív burjánzásba kezdenek,  rákos megbetegedéseket idéznek elő. Az Új Medicina megmutatta, hogy egy betegség kialakulásához szükség van egy feldolgozatlan konfliktusra. A meg nem bocsájtásra. A haragtartásra, az “inkább belehal, mintsem megbocsásson” hiedelmére, fogadalmára.

Könnyű azt mondani, hogy bocsássunk meg, de sokkal nehezebb megtenni. Hogyan lehetne annak megbocsátani, aki “halálos bűnt” (értsd: számomra halálos fájdalmat) okozott? Annak a szemétnek?!

Nem fog menni nyolc Miatyánkkal, kilenc Üdvözléggyel és húsz Hiszekeggyel sem. Rutinszerű penitencia. Bűnös vagy? Bűnhődj, s hidd, hogy imádkozással letudod. Vagy búcsúcédulával.  Az igazi gyónáshoz több idő kell, mint amit a mise alatti sorbanállás lehetővé tesz. S ha ezt bevállaljuk, nem is biztos, hogy csak a gyóntatófülke tömjénes áporodott szaga és sötétsége kell.
A  megbocsájtás és a bűnbocsánat nem megy csettintésre. A szeretethez hasonlóan melléktermék, az önismeret rögös útjának  cseppet sem mellékes hozadéka.
Ezt NEM fogja egyetlen mise alatti futószalagon lenyomott gyónás sem megadni.  Az csak a pilátus-szappan, az úgy teszünk mintha, majd mise végével folytatjuk az ítélkezést és utálkozást ott, ahol abbahagytuk.

“Ébernek kell lennetek”- mondta 16. Karmapa Ole és Hanna Nydahlnak.
Ez az éberség vonatkozik gondolatainkra, szavainkra és tetteinkre. Vonatkozik a körülöttünk lévő világ, s azt tükröző gondolatok  megfigyelésére is.  Ahogy fent írtam, mindaz, ami megjelenik tudatunkban, mindaz, amivel másokat bírálok, vagy amivel mások engem bírálnak miközben veszettül hiszek ennek ellenkezőjében - az a tudat játéka. Az a bűn, amikor valóságról hamis képeket gyártunk magunk számára, s majd  valamiféle egyetemleges igazságként szórjuk szerteszét. Tudattalanul elválasztjuk magunkat a mindenségtől.  Bűn az, amikor hiszunk a dualitásban, a jóban és rosszban, a mennyben és pokolban.  Amikor elhisszük saját hitványságunkat, azt, hogy nem vagyunk szeretetre méltóak.  Bűn, mikor elhisszük azt az illúziót, hogy bennünket elválasztottak az egésztől, hogy kiűzettünk a paradicsomból, s hogy az öreg Isten élet és halál ura, akinek a szeretetéért kuncsorogni kell. Bűn az, amikor elhisszük, hogy bennünket más tehet boldoggá vagy éppen nyomorulttá, legyen az istenség vagy felebarát.

Ezek a gondolatok, úgyanúgy nem valósak, ahogy az ezekre megjelenő érzelmek sem azok. Viszont a valóság az, hogy ezektől a valósnak vélt érzelmektől piszkosul tudunk szenvedni -  feltéve ha elég komolyan vesszük őket. Minél erősebbek, minél jobban fájnak, annál jobban hiszünk valódiságukban. Miért is ne tennénk, hiszen olyan nagyon szenvedünk. 
Ez a bűnhődés: amikor szenvedésünket valóságosnak vesszük.

“Ébernek kell lennetek” - nézd meg,  hogy amit valósnak hiszel, igaz-e? 

- Valóban igaz az állításod? Valóban bántani akar a másik? 


- Nézd meg, hogyan érzed magad ettől a hittől? Pocsékul?  - Nagyszerű! 


- Akkor van értelme ezt a gondolatot fenntartani? Nem?!  - Szuper. 


- Hogyan éreznéd magad, ha ez hit eltűnne a tudatodból?  Jól? Boldogan? Kiegyensúlyozottan? - meghiszem azt...


- Akkor most fordítsd meg  a bírálatodat és mondd ki..  "én egy kékharisnya vagyok.... a másik nem kékharisnya...  megengedem a másiknak, hogy kékharisnya legyen... alig várom, hogy egy kékharisnyáva találkozzam..."
Leizzadtál? Elhiszem.
Napi egy-egy  kritikus helyzet ilyenfajta kitisztázása hatalmas lépés az önismeret útján. Megtanulunk megbocsátani. Először is magunknak, azzal hogy önempátiát gyakorolunk. Miután ez megtörtént, máris magasabb rezgésből, empátiával tudunk tekinteni a másikra. Megértjük ki is ő valójában, mi motiválta akkori tettében - mindezt ítélkezésmentesen.  Majd megnézzük azt is, hogy mi mivel bántottuk meg őt, mivel csaltuk, loptuk meg, terjesztettük rossz hírét. S ekkor történik meg a csoda. Megtörténik a megbocsájtás. Az összes zavaró érzelem, ahogyan keletkezett, úgy fel is oldódik a térben. 

Csak  a szeretet marad.