Okos enged
Akkortájt inkább dühből, tehetetlenségből, s persze a másik lealázása céljából dobáltuk egymás fejéhez a parttalan vita, ölre menő veszekedések közepette, afféle végső igazság, megoldás gyanánt. Ettől azonban a feszültség nem múlt el, sőt ott duzzadt, növekedett, s szakított ki belőlünk egyre nagyobb darabokat.
Aztán a tehetetlen düből kimondott szavak más motivációt kaptak.
A düh elpárolgott, s lett belőle tehetetlenség, a szégyen és ellehetlenülés kimagyarázása. A nem-álltam-ki-magamért felett érzett mérheteten és kimondhatatlan, még maguknak sem bevallott felsülés felett érzett szégyené.
S persze, mi engedtünk, de szenvedtünk is cudarul, míg a másik élte vidám kis életét, és tett a mi önmagunk felett érzett nyomorunkra.
Legalábbis így tűnt.
Aztán egyszer csak álltam a kipattanó konfliktus közepén. Néztem a másikat, aki Honthy Hannát megszégyenítő hisztivel pörgött, mint egy búgócsiga.
Szavai, gesztusai megdöbbentettek, s felbuggyant az elfojtott feszültség. Már vettem a levegőt, hogy szavaim nyílvesszejével eltaláljam Achilles-sarkát.
Álltam és néztem őt. Borzongás futott végig hátamon, majd arra gondoltam, hogy mi lehet a legrosszabb, ami most velem történhet. Rájöttem, semmi. Így az a pillanatnyi érzés, az a valami ahogy jött, már el is tűnt.
Álltam és néztem őt.
Néztem, s egyszercsak láttam.
Láttam, hogy mennyire tehetetlen, s mennyire szenved.
Láttam, hogy meg kell élnie az érzeleit, de nem tudja.
Láttam, ahogy lélekszakadva kapaszkodik az általa utolsónak tartott szalmaszálba.
Láttam, ahogy kivont karddal rohangál, s nem számít, hogy mit, kit és hogyan talál el.
Álltam, láttam és megértettem őt.
Megindította bennem a mély együttérzést, s a feltétel nélküli szeretetet. Láttam és szeretettem őt olyannak, ahogyan van.
Onnantól kezdve nem volt rám hatással, csak engedtem.
Értelmet nyert az ige.
