Egy mókusról

Reggel állok a kis keresztutcánál, s megpróbálok balra nagy ívben kijutni a főútra.

Ez - ahogy már írtam is-,  a mission impossible kategória. Szinte csak akkor van rá lehetőség, ha vagy

- elfogy a sor / pirosra vált a lámpa

- vagy valaki végre kienged.

Amint soromra várok, kis mókuspárt veszek észre a főút túloldalán. Viháncolnak, majd megcélozzák a szemközti járdát két autó között, hogy feljussanak a fészküket rejtő fára.

Az első nekiindul, már majdnem eléri a padkát, amikor egy pickup elcsapja. Kocsi mentségére szóljon, fékezett, próbálta megközölni, de  a mókus is cikázni kezdett, így a végkifejlet elkerülhetetlen volt.

Az aprócska test élettelenül csapódok a betonra.

Párja átfut - sikeresen felugrik a hőn áhított fára.

Rémülten, tanácstalanul rohangál fel-alá a fa törzsén, s nézi az összetört gerincű, felkunkorodott kis vörös kupacot.

 

Dühös vagyok, döbbent és tehetetlen. A szemem láttára hal meg valaki és nem tudtam segíteni.

Döbbenten és tehetetlenül tapasztalom meg az elmúlást. Hátam mögötti autó türelmetlenül dudál.

Nyúlok az iPhone-om után, s elindítom a  Phova-kurzus hanganyagát.

Nincsen jobb ötletem, nem tudok megállni, s elvinni a kis testet. Nem tudom megvigasztani a magára maradtat.

Kántálom a dalokat, s kívánom, hogy az a csöppnyi lélek mielőbb kerüljön a Vörös Buddha szívébe.

 

Újra és újra látom  a kétségbeesett társ rémült szemét, s eszembe jut tanítom Láma Ole tanítása.

Nem érdemes haragot, gyűlöletet táplálni, hisz egyrészről társunk, szerettünk bármikor meghalhat ... ... ...

(s ekkor mi mindent is vesztünk: szerelmet, szeretet, társaságot ....mit is jelent neked a párod? Mit is ad meg neked az a gondolat, hogy ő van?)

 

S ha gyűlölettel a szívünkben távozik, akkor nemhogy nem segítjük egy jobb újjászületéshez, de kifejezetten árthatunk neki.

Másrészről magunkat is szétmérgezzük, hiszen a harag és gyűlölet egy olyan egyhegyű állapot, amely minden korábbi jó felhalmozást azon nyomban lenulláz. A harag nem más, mint egy hatalmas luxus, amit nem biztos, hogy megengedhetünk magunknak.

 

Egyetlen jó dolog van benne, ez pedig a fentebb említett egyhegyű állapot.

Egy olyan tudatállapot, amiben szinte semmi másra sem tudunk gondolni, s minden tettünk is az adott célszemélyre fókuszál. Itt a hangsúly az egyhegyűség állapotának megtapasztalásán és kiterjesztésén van: azon, hogy ezt a fókuszáltságot át tudjuk vinni életünk más területére is.

 

Gondolok itt a mindennapi munkavégzésre,  partnerkapcsolatra, gyerekeinkkel való játékra, amikor is az adott pillanatban teljes mértékben jelen vagyunk, a feladatunkra, s az adott személyekre  fókuszálunk.

Ez a belefeledkezés, a flow -  az öröm maga.

Harag, bűntudat, megbánás,   egyszóval  fél-elem nélkül.