Túl sok a hangjegy
Valahonnan ismerősen cseng a fenti mondat.
Lássuk csak, honnan is vettem.... hm
Milos Forman Amadeus c. filmjéből.
II. József vágja drága jó Wolfie fejéhez, hogy azért nem jó a darab, mert túl sok a hangjegy benne. A metsző szavakat intrikus szürke eminenciások suttogták a felvilágosult uralkodó fülébe, aki befolyásolható lévén nem is mulasztott el a kellő időben megejteni.
Ritkán hallgatok rádiót, ha mégis, akkor is Klasszikot, Bartókot. Jó egy éve kaptam rá a komoly zene aktív hallgatásának. Addig azt felvágásnak, úri huncutságnak tartottam. Korábban el sem tudtam képzelni, mit lehet rajta szeretni. Természetesen voltak kedvenceim, de aztán ennél a pár kötelező iskolai darabnál megálltam.
Egy éve történt valami.
A MUPA vendége volt Jevgenyij Kiszin zongoravirtuóz.
Olyan katartikus élményben volt részem, amit szavakkal nem tudok leírni.
A darab, a művész és a zongora eggyé vált egy teret és lelekeket betöltő hatalmas pozitív energiává.
Onnantól kezdve kerestem minden darabot, amit Kiszin játszott. Rachmanyinov 2. zongoraversenyétől könnyek szöktek a szemembe, Liszt La Campanella etüd játékos könnyedsége mindig jókedvre derít. Koncentrálni szeretnék vagy éppen feltöltődni egy nehéz nap után, biztosan komolyzenét hallgatok.
A klasszikus darabokat hallgatva, mindig csodálattal állok az alkotói előtt. Micsoda elme kell ahhoz, hogy egy érzelem, egy gondolat, egy rezdülés apró kis hangyácskák formájába kerüljön lejegyzésre, majd mint egy kódot, óvatosan feltörve azok a lélek elixírjei legyenek.
Az absztrakt, a megfoghatatlan, nagyon is valóságossá, kézzelfoghatóvá téve.
A lélek formában.
Ezért számomra a zeneszerzés az ihletettség egyik legmagasabb formája.
A lélek megnyílik, belép a tudás tárházába, megtalálja azt az istenit szikrát, amely eddig is ott szunnyadt benne. Most viszont kibontakozik, ereje teljében van, hiszen nem érdekli sem a múlt, sem a jövő. Csak a jelen. Csíkszentmihályi Flow-nak hívja ezt az élményt.
Mivel a tudat tér, így abban minden megjelenhet. S mivel ez a tér tükör is egyben, csak azt látjuk meg kint, ami bent is megvan. Minden, ami megjelenik a térben, az magán hordja a keletkezése pillanatát, a mestere tudatállapotát. Ez az emelkedett tudatállapot jön át, amikor meghallgatjuk a Figaró házassága nyitányát, vagy a 40. szimfóniát.
Buddhista szemmel ez nem más, mint amikor a mindannyiunkban meglévő kitágult buddha-tudat színre lép. Csak itt és most van, a zavaró érzelmek elpárolognak, s a tér megmutatja igazi örömállapotát.
