Fogadalmak
Alig várom már a vasárnap estéket, amikor ismét kukkolhatok Ivánunk életébe. A társas játék az egyik legjobb magyar mini sorozat, amit eddig láttam. Imádtam a született feleségeket, nézni a mintákat, amint az emberek sorban cseszik el az életüket, s lépnek ismét ugyanabba a folyóba.
Holott már Herakleitosz is megmondta: minden folyik, azaz változik. Ennek ellenére, mégis úgy tűnik, hogy kimerevedik a pillanat és az szinte állandósul.
Ami persze nonszensz.
De hogyan lehet állandósítani a pillanatot?
Az egyik, a fogadalmak rendszere. Amikor - Fausztuszt idézve- szólnék a perchez, hogy állj meg, s maradj így örökre. Mert annyira jó, hogy azt gondoljuk, ennek állandóan így kell lennie. Aztán közben telnek-múlnak az évek, változik a világ, s benne változunk mi is, de fogadalom köt. Mi pedig kötjük magunkat a fogadalmainkhoz, figyelmen kívül hagyva a változásokat. Aztán, amikor kénytelenek vagyunk felébredni, úgy érezzük, hogy egy világ fordult ellenünk, s egy másik omlott össze alattunk.
Pedig csak a mátrixunk esett darabjaira. Az a mátrix, amelyet tudatunkkal, hiteinkkel, hiedelmeinkkel létrehoztunk, megteremtettünk.
Ilyen fogadalom, a sosem hagylak el és örökké szeretni foglak.
Aztán a párkapcsolatok kritikus 7. évében történik valami, s az egyik fél a másik fejéhez vágja: de nem ezt ígérted! Becsaptál, hazudtál!
Tökéletes dualitás, amikor van az én - a tapasztaló- és a van te - a negatív tapasztalás és érzelem-, holott a tapasztaló, és a tapasztalás elválaszthatatlan. A meg nem világosodott tudatot gyakran úgy írják le, mint a szemet, ami magán kívül mindent lát. Látja az eseményeket, tárgyakat, a dolgokat, de magát, mint tapasztalót már nem. Így aszerint lát és él meg mindent, hogy milyen szemüveg van rajta. Sőt továbbmegy, a látottakat mindig általánosítja, majd kimerevíti: "ezek (ők) mindig ilyenek".
Közben elfelejti, hogy nem is tudja, de nem is akarja senki sem bántani.
A tudat eredendő nemtudásából adódóan van egy másik aspektus is. Miután dualitás van, azaz van a te és én. Az ént tovább osztom egóra és tudatra (énre).
Tehát nem a másikat hibáztatása, hanem az egó fájdalmas kiáltása van kimondott szavak mögött:
én mindent elhiszek, engem meg lehet vezetni, engem palira lehet venni, én egy balfék vagyok!
És az egó bömböl, mert azt hiszi, hogy ő egy balfék, holott más hitben élt eddig.
De emögött is van egy sokkal nagyobb félelem: a szerethetőség - és így az értékesség-, hitének elvesztése.
Közben elfelejti, hogy amikor a másik azt mondta, hogy szeretlek és társamul fogadlak, akkor azt ott abban a percben valószínűleg úgy is gondolta. Ha pedig a másik ugyan ezt mondta, de a legkisebb kétséggel a szívében, akkor az az eskü, az a fogadalom semmis (kánon szerint az így köttetett házasság érvényelen). Így nincs is, ami köt.
Ha megértjük a változás mibenlétét, azt hogy semmi más dolgunk nincs a világon, csak az ITT és MOST megtanulása, akkor sikerül végre elengedni koncepciónkat, s nem marad más, csak a mindent kitöltő tér nyújtotta határtalan szabadság.
