A szeretet koldusai

Nemrégiben az egyik   önmunkás társam  részletesen ecsetelte, hogy mikor milyen helyzetben koldulta a szeretetet.  

Koldulta, mert mástól várta el azt, amit magának is meg tudna adni. 

Mástól elvárni, vagy mástól kicsikarni, azt amiről azt  feltételezem, hogy nekem jár. 

Nekem jár, mert megérdemlem, vagy mert kiérdemlem. 

Jár a tisztelet, az odafigyelés, a meghallgatás, a tolerancia. 

Jár a békén hagyás, jár a csend. 

Jár az érintés, az elismerés, a szép szó. 

Jár az ajándék, a minőségi  együtt eltöltött  hasznos idő és a jár a segítség, hogy hasznomra válj, hogy kedvemre tégy. Hogy boldoggá tégy. 

Jár mindez, amit a szeretet kifejeződésének tartok. 

Annak tartok, mert azt táplálták belém, vagy mert azt tanultam meg a környezetem eseményeiből. Levontam, szintetizáltam, s már felismerem, mi számomra  a szeretet.

S ha megkapom, akkor  jól érzem magam.
Ha nem, akkor játszom a szegény áldozatot, téged pedig  kikiáltalak bűnbaknak, aki gonosz mód ezt nem adja meg nekem. 

S ha te nem, akkor majd eljön a megmentőm, a megváltóm, akitől mindezt megkapom. Eljön, aki majd a tenyerén hordoz, aki végre úgy szeret,  és elfogad olyannak, amilyen  vagyok. (minő véletlen, pont ma olvastam ezt egy FB posztban)

Közben manipulálom, fenyegetem, csakhogy kipréseljem belőle, ami nekem kell. 

Mit érdekel, hogy ő hogyan érez? 

Hogy közben már maga is menekülne, vergődik - ahogy magam is fuldoklom. Mit számít, hogy döntésképtelen helyzetbe hozom, megfosztom vágyaitól, megfosztom szabadságától?

Mit oszt vagy szoroz, hogy csak magam kényére-kedvére tartom? 

A legszebb, hogy magam is elkezdem az álságos játékot. 

Kedvére teszek, behódolok,  csalok, hazudok, csakhogy ő is szeressen. Önszántamból építem a rondellámat, mely mélyén a legnagyobb magányban állok. 

S ezen már a szeretők száma sem segít.

Koldulunk és kurválkodunk.

A szeretetért.