Gyorsítósáv

Sokan töltenek évtizedeket spirituális tanulmányokkal és odaadó gyakorlással, és még mindig azt tapasztalják, hogy utálják a munkájukat, az anyjukat, vagy a szomszédjuk hifijéből ordító zenét. Ismerősen hangzik? Mindez azért van, mert fejjel lefelé keresünk. Amiről azt hisszük, hogy igaz, nem az. Amiről azt mondták, hogy működik, nem működik. Vádaskodunk, félünk és reagálunk, mert még nem indultunk el önmagunkban megkeresni a saját igazságunkat… nem, mintha nem akartuk volna, hanem, mert nem tudtuk, hogyan. Gyakran kérdezik tőlem, megvilágosodott vagyok-e. Én erről semmit sem tudok. Csupán annyit tudok, hogy miért fáj valami és miért nem. Olyasvalaki vagyok, aki csak azt akarja, ami épp van.

Many people spend 10, 20, 30 years in sincere spiritual study and practice, only to realize they... still hate their jobs, their mothers, and the noise coming from the neighbor's blasting stereo. Sounds familiar? It's because we're seeing everything upside down. What we believe to be true, isn't. What we've been told works, doesn't. We blame, fear and react because we've not gone within to find out what's true for us… not because we didn't want to, but because we haven't known how. People often ask me if I'm an enlightened being. I don't know anything about that. I am just someone who knows the difference between this hurts and this doesn't. I am someone who wants only what is. (Byron Katie)

Munkatársnőmmel beszélgetek. Szeme csillog, fülig érő szájjal meséli egy jógastúdió  által szervezett meditáció során szerzett  élményeit. Majd felteszi a kérdést: Szerinted egyből el lehet jutni egy Byron Katie-es szintre? Vagy végig kell menni különféle fokozatokon?

Erre egy Katie-s választ tudok csak mondani: minden akkor érkezik el az életedbe, amikor itt van az ideje. Sem előbb, sem később. Pont azzal fogsz találkozni, ami akkor pont hasznodra válik és amit pont el bírsz viselni.

Visszagondoltam az elmúlt közel 20 évemre.  Az egész a Silva-módszerrel, azaz az agykontrollal kezdődött. Hihetetlennek tűnt a módszer, annak hatásossága. Tágra nyílt szemekkel faltam a különféle könyveket és az alfajárók és ultrások  megdöbbentő sikertörténeteit. 

De voltak dolgok, amelyek nekem egyszerűen nem mentek. Valami hiányzott.

Aztán tizenkét éve  jött a reiki. Ushui majd ismétlőként a gendai reiki ho, az ami megmaradt Japánban, s így megúszta Tanaka-asszony doktrináját. 

Egy ilyen gendai reiki kettes után, immáron 10 éve Mesterünk közölte, hogy akkor most irány Ole.

Mivel egész éjjel reikiztünk szétvert aggyal, hullafáradtan ültünk kocsiba, és irány a Nagyfalu. Tömeg, sorbanállás, várakozás és nyüfiskedés.

Mivel volt gyerek a csapatban és akkoriban még volt gyerekáldás, így az előadást már szétáldva ülöm -mit ülöm, kínlódom!-, végig. “Örülünk, hogy itt lehettünk, de még jobban örülünk, hogy végre mehetünk”- mondja egy mellettem ülő másik reikis. 

A csendes mindennapokban viszont felsejlenek Láma Ole által mondottak. Sunyi módon mindig kibújnak  agyam legeldugottabb zúgaiból, majd felteszik a kérdéseket, s válaszok keresésére késztetnek. Alig várom az áprilist, mikor Láma Ole újból tanítást ad. Menedéket veszek és elkezdem  a gyakorlást. 

Csak egy bibi volt. Lassú nagyon lassú volt a “haladás”. Mert ha már dolgozom, akkor haladnom és kéne. Nem 30-40 év múlva, nem is  a következő életeim valamelyikében szeretném jól érezni magamat, hanem MOST. 
 

Pár társnál láttam, a meditáció téves alkalmazását - “ha besokaltál vagy kiadkadtál meditálj”. Na igen, beborult aggyal. Ez esetben a medi  arról szól, hogy végre lenyugodjon az agy, végre feldolgozza  az őt ért konfliktust. Ha ez sikerült is, akkor lehet végre meditálni, azaz a semmiben ellenni. Lezárul a medi tökjól vagyok, majd amikor meglátom a célszemélyt, vagy a problémára emlékezetető tárgyat, sínen vagyok: máris beborul újra az agy. Elment két-három óra a nagy semmivel. A frusztráció újra megjelent és erősebb is lett. “Tarts távolságot az érzelmeidtől”- mondja Ole. Jójó, köszi, de hogyan? Ugyanis nem ez a módja az érzelmektől való távolságtartásnak. 

Meditáció viszont óhatatlanul is meghozza a tudatosságot, annak felismerését, hogy a kaktuszt nem magától került és nem is más tette az ülőgumonk alá, hanem éppen mi ültettük. Ekkor már jobban odafigyelünk a tetteinkre, szavainkra és gondolatainkra. Csakhát a konfliktusok szépen csapódnak továbbra is agyunkba, mi pedig már nagyon-nagyon szeretnék kívülről szemlélni az érzéseinket.

Egy ilyen mély kiakadás során találkoztam a ho’oponoponoval és annak hazai oktatójával Szabó Icával és módszerével. Végicsináltam olykor 1,5-2 órás gyakorlatait és éreztem az azonnali hatását. Hatalmas megnyugvás, béke és szeretett vett körbe, és ami a legszebb, nemcsak három napig! 
“Most közelebb vagy Oléhoz, jobban megértetted a  tanításait, mint a sok buzgó körülötte, akik folyamatosan saját szarukban tipródnak. Látom, amint eljárnak minden rendezvényre, órákat meditálnak, s közben a mindennapi gondjaik jottányit sem halványulnak. Pedig a tudat minden”- mondta buddhista facilitátor barátném egy ilyen “kisimulásom” után. 

Hasonló pozitív élményekről számolnak be “csendós” ismerőseim: “(Csattos) Ilonkánál többet tanulsz fél év alatt, mint másutt az évtizedek alatt.”

Valami hatása azonban csak lehetett, sőt talán meg is látszott rajtam,  mivel Láma októberben kezemet szorongatva suttogta: I’m very happy about you. Really.  Azelőtt soha nem mondott ilyent, s észre sem vett.  

Azóta viszont igen - helyes kis játék, jó kis önigazolás az egómnak.

De ez még mind semmi.....  valami jött, ami még közelebb vitt a Buddhizmushoz. Mert az az igazi.