Türelem itt, türelem ott

Ez a szivárvány a nap körül jelent meg, míg a Karmapát vártuk

Megjöttem Becskéről. Pár éve azt mondtam volna, hogy túléltem.

Túléltem porban és piszokban a 40 fokot, a levegőtlen befülledt sátort a tömény emberszaggal,  a gubbasztást a kétternyérnyi felületen, az állandó sorbanállást, a kontérnervécét. És megúsztam szúnyog-,  kullancs-, darázs- és bögölycsípés nélkül is. 

Most viszont azt mondom, nagyooon élveztem a folyamatos jelenben levést.

Bevallom, kimondhatatlanul vártam a Karmapa-kurzust. Nem mindennap találkozhatok Tibet elsőszámú szellemi vezetőjével, és nem mindennap ad meghatalmazást és áldást.

Nagy valószínűséggel ez most több olvasómnak kínaiaul van, ami annak is köszönhető, hogy még mindig nem írtam meg világvallások sorozatom befejező epizódját, mely a buddhimust lenne hivatott bemutatni.

Most engedjétek meg, hogy az élményeimet, megtapasztalásaimat osszam meg veletek.

Kezdeném a földi hívságokkal.

Helyszín  a kis Nógrád megyei falu, Becske, annak is a széle. 

A történet jópár éve, egy focimeccs apropóján kezdődött, amikor is  a buddhista társak úgy gondolták, milyen jó is lenne itt egy elvonulási hely. Az adók 1%-ából sikerült is megvásárolni a területet a dimbes-dombos vidéken, melyekhez folyamatosan újabb területeket vásároltak.  Az egyik domb annyira szimpi volt, hogy jópáran oda vonultak el, és ott tették éppen aktuális gyakorlataikat. Később erre a dombra került fel a Sztupa. 

A falu attrakciója  a nyári kurzus, hiszen ilyenkor fellendül a turizmus. A kisbolt, a falu fagyizója-kávézója tele van, miként a helyi lakosok házai is. Minden szabad ágy, szoba kiadó. 

Az elvonulási területet ilyenkor szépen kiépítik, van étkezősátor konyhával, gyerekmegőrző játszótérrel, mini szupermarket, ahol mindenféle cucc megvásárolható a fogkefétől a sátorfóliáig, a Dharma-shopban könyveket, polókat, képeket és szép szobrokat is lehet vásárolni, kinek kedve és pénztárcája szerint.

Az egésznek egy rákfenéje van, ez pedig a szervezés. 

Az olyan pannonisch-ra sikeredett.

Hiába volt az előregisztráció, mely során kiderült, hogy 3000-en regisztráltak, plusz az 1000 fős napi belépők tábora  olyan volt minden, mint a Főkefe az első hónál: erre most éppen  nem számítottunk.

Rengeteg idő elment a felesleges várakozással a tűző napon. A  fogadósátor  meghatározott időben van csak nyitva, akkor is egy ember várta a 30 méteres sor rohamát. Szerencsére előkerült egy hölgy, aki a befizetett regesztrálókat pörgette gyorsan.

Étkezősátornál újabb kilométeres sor, 40 perc várakozással. A kurzus késik, előbb 5 perc, majd újabb fél óra várakozás a fősátornál, hogy bejussunk a bent hagyott motyóinkhoz. Mai napig nem értem ezt a várakoztatást, ugyanis más protokolltól eltérően nem volt előkészülést igénylő beléptetés (gondolok itt a sáfrányos víz osztására és “bemosakodásra”). Aztán jött a meghatalmazás utolsó fázisa az áldásosztás, ami órákon keresztül zajlott,  s amit újabb várakozás előzött meg. 

Amikor tavaly megjegyeztem, hogy bezzeg a németországi EC-ben (Európa Centrum) minden meg volt szervezve busztól az étkezésig (30 perc alatt végeztél sorbanállással!), s hozzátettem,  hogy ezek a németek tudnak valamit, akkor csúnya nézés volt a válasz. 

Ez nem a németek, hanem az EC! - szólt a riposzt összevont szemöldök kíséretében.

Erre csak azt tudom mondani, hogy Genius Loci, azaz hely szelleme, ugyanis a kelet-európai és a mediterrán  is ugyanolyan szorgosan és szabályok szerint látta el a dolgát, mint mondjuk egy szabálykövető német vagy skandináv.

“Tökjó minden, de ez a szervezés katasztrófális. Nem EC, nem Karma-Gün!”- csóválta meg fejét a mellettem ülö cseh srác. 

Valószínűleg ez is egy oka, hogy ott kullogunk, ahol. S most a gazdasági életre értem.

Most mondhatjátok, hogy ha ennyire értek a szervezéshez, miért is nem mentem.

Válaszom egyszerű: mert nem volt hozzá kedvem és lusta vagyok. 

Viszont a tapasztalataimat okulásképp elmondom. 

“Kagyü-style” mondta tavaly egy dharma-társ, “csak ráérősen, addig is gyakoroljuk a türelmet.” 

Persze, ez elmegy Tibetben vagy Indiában, de Európában már máshoz vagyunk szokva. Nem igazán szeretjük és nem is engedjük meg magunknak az üresjáratokat. 

Mindig történnie kell valaminek, mindig mindennek flottul kell mennie.

Apropó türelem. 

Míg vártam, addig előszeretettel nézelődtem, s óhatatlanul is hallgatóztam.  

Nos, minden volt csak türelem nem. 

A résztvevők egy lelkes, valszeg ezeréves gyakorló típusa, aki sorbanálláskor és fogja a malaját (rózsafüzérhez hasonló gyöngysor az elmondott mantrák számlálásához) és mantrázik rendületlenül. Ha a szorgalmon múlna a megszabadulás, ő már korunk Buddhája lenne. Nélküle nincsen kurzus, gondosan méri fel a terepet, honnan látja a lámákat a legjobban, teljes átéléssel mantrázik és megállapítja, hogy már tényeg nemsokára eléri a megszabadulást, és akkor majd fityiszt mutat a ripacskodó szanghatársaknak.

Másik csoport a nem fanatikus, de gyakorló, aki szintén minden összejövetelen ott van. Ő nem mantrázik, hanem  beszélget, panaszkodik és jajagat. Ez a baj, az  baj, szar a munkahely, a párkapcsolat is fos, fogalma sincs, hogy most hol lenne és mit csinálna, és különben is unja a várakozást, “türelmesnek kéne lennem” hajtogatja. “Mit is mondott Ole, hogyan legyünk türelmesek? Ja, meditáljak...”

Harmadik csoport az újonnan jöttek. Teljes a lelkesedés, könyveket, kiadványokat bújnak , vagyont költenek malára, relikviákra a Dharma Shopban, és áhitattal csüngnek a gyakorlottak minden szaván, ami szent.

Negyedik az ezo-bigyó csoport. Hallották valakinek a valakijétől, hogy itt lesz valami beavatás és akkor majd ők gazdagok lesznek és nem fog rajtuk az átok, példul a pletykálkodó kollégák rossznyelve. Nyomulnak és hangosan osztják az észt, hogy mi is lesz itten. Mert Pisti, Józsi, Marcsi aszonta.

Én pedig a csendes megfigyelők, nem rohanunk sehova táborát gyarapítottam és gyűjtöttem az anyagot, hogy megéljem grafomániámat.