Boy's don’t cry

Zeneileg elég sok  mindent fogyasztok, mégis a rockzenét preferálom. Abból is az ún. amerikai dallamos cimkével  jelzettet, ami még ’80-as években  Mr. Mister, Bryan Adams, Marillion, a kanadai Heart nővérek vagy éppen a Nelson-fiúk, majd később a Michael Learns to Rock  nevéhez fűződik, némi teret adva a Sisters of Mercy minimum 5 perces opuszainak. 

Így felkaptam a fejem, amikor meghallottam a My Darkest Days Stutter c. nótáját. Ez az amit már régóta keresek ebben a pop s rockzenei katyvaszban. Gyorsan rátettem a kezemet eddig megjelent 2 albumukra, s ha rongyosra hallgattam őket.

Eszméletlenül bírom ezeket a keménytökű macsókat. Tépik a húrt miközben függ-elemektől mentes szerelemről, pardon szexről  énekelnek, vagy rúdtáncos pornósztároktól, a videót néző nyomorult halandó rajongó pedig nyálát csorgatja a képernyő előtt.

Büszkén éneklik, hogy ők aztán az igazi pokolfajzatok, akik arra hivatottak, hogy az ártatlan női szíveket összetörjék, úgyhogy jobb ha szaporán szedjük virgácsainkat...

Aztán ezek a fiúk kibuknak az éjszakai kimaradás után kamuzó barátnőn, a telefonban hisztiző csajon, s ezt a  kapcsolatukat is betegesnek nevezik. 

Miután felszántották a színpadot, térdre rogynak és a tökéletes nőről énekelnek, akit meg sem érdemelnek, vagy összetört szívük minden búját öntik lábunk elé.

Lám-lám, ők is csak emberek, akik semmi másra sem vágynak, csak kapcsolódásra, a szer-ükre.

Lám-lám, a fiúk is ugyanúgy szenvednek, a hazugságtól, a megcsalástól, a lepuhapöcsözéstől, mint mi lányok az elhagyástól,  becsapástól, s a narancsbőrtől.

Ugyanazok a félelmek, fájdalmak. Mondanám, teljesen felesleges a nemeknek rivalizálni, egymásnak esni és marakodni. 

Erről Virginia Wolf Orlandója jut eszembe, amikor immáron nőként felébred évtizedes álmából, s a tükörbe néz: igazából nincs különbség, csak a külső nemi jelleg.