Kilátástalanul
A múlt hétfőn két rendezvényen is részt kellett volna vennem. Az egyik egy egésznapos program volt az atipikus foglalkoztatásról, bemutatva a nyugat-európai struktúrákat illetve szembeállítva ezzel a magyar gyakorlatot. Érdemes megfigyelni, hogy nyugati országokban, különösen a skandináv valamint a benelux államokban kifejezetten magas a foglalkoztatási ráta. Rengeteg a részmunkaidős (2-3-4-5-6-7 órás), home-office-os, sűrített munkahetes vagy éppen osztott munkakörös. Ugyanis ott rájöttek, hogy ha a munka nem is nemesít, a depresszió ellen mindenképpen jó. Az aki naponta már pár órát tevékenykedik, akár fizetség nélkül, társadalmi vagy önkéntes munkában, máris meg tudja tartani emberi tartását: motivált marad, hasznosnak érzi magát, s nem utolsósorban társas közegben van. Szerettem volna elmenni a Jó-Lét Alapítvány rendezvényére, viszont más projektek miatt megbeszelések is becsúsztak.
A másik rendzvény (munkájukban) sikeres nőknek szólt. Státuszhelyen, státuszmeghívottakkal, presztizstermék-bemutatókkal és luxusvacsorával.
Napközben viszont az egyik kollégámmal abban maradtunk, hogy a munkatársa bejön, segítségre van szüksége.
Évtizedes nagyvállalati HR-es tapasztalataim során sok mindent láttam, tapasztaltam. Volt akkor 32 éves munkatársam, aki 16 éves lányát abortuszra vitte. Volt olyan kolléganő is, aki panaszkodott, hogy nem kapott bért. Kiderült, bérét két napig pihentette a számlán, így az otépé gyorsan leszedte a teljes összeget, ugyanis hónapok alatt több, mint egyhavi nettó bérének megfelelő hitelt halmozott fel. Nagy őzike szemekkel nézett rám, s nem értette, mi van, ez hogyan lehetséges. Valószínűleg nem nézte a c-hitelét, amikor műkörmösre és új tetkóra költött.
Ekkor rájöttem, hogy a nők pénzügyi műveltsége siralmas, s más típusú “fogyasztói kosár” jellemzi a kék- és fehérgallérosokat.
Pár napja egyik vezető munkatársam azzal jött, hogy találjunk mást ki a SZÉP helyett, mert az emberek nem tudnak vele hiperekben vásárolni, szemben a régi utalványokkal. “CBA-ba és Reálba nem akarnak menni, mert nagyon drága és a minőség pedig az árral fordítottan arányos.”
Aztán egy kutatócég hívott, újabb béren kívüli juttatás témában. Az új termék a vállalati nyugdíj.
Jókat mosolyogtam, meg is kérdeztem a kérdezőbiztost, hogy szerinte mi biztos ebben a világban.
Lehet, hogy holnap kilépnek a görögök az EU-ból, s a PIGS-ek maradéka (portugálok, olaszok, spanyolok) dőlnek be. Napok óta mást sem hallani, mint hogy öntik a kötvényeket ezekben az országokban.
Nyugdíj? Nem is olyan régen tapasztaltuk meg, hogy az állam egy tollvonással elveheti összekuporgatott forintjainkat.
Egy biztos van, ez pedig a bizonytalanság. Herakleitosz is megmondta, hogy minden folyik, s kétszer nem léphetünk bele ugyanabba a pataknak a vizébe.
Szóval, mit is akarunk bebiztosítani?
A hétfői eset viszont mindenen túltett. Harmincas, zavart tekintetű lány érkezett. Beültünk az irodámba, kérdésemre zokogva elmondta, hogy a szülei kisgyerek kora óta verik. Gyakran, ok nélkül. Teljes terrorban élte le életét, sosem tudta minek milyen következménye lesz. Vagyis annyit tudott, hogy ki fog kapni. Ennek ellenére tartotta magát, önerőből lediplomázott. Mindvégig otthon lakott... amikor tudott, menekült.
A másik rendzvény (munkájukban) sikeres nőknek szólt. Státuszhelyen, státuszmeghívottakkal, presztizstermék-bemutatókkal és luxusvacsorával.
Napközben viszont az egyik kollégámmal abban maradtunk, hogy a munkatársa bejön, segítségre van szüksége.
Évtizedes nagyvállalati HR-es tapasztalataim során sok mindent láttam, tapasztaltam. Volt akkor 32 éves munkatársam, aki 16 éves lányát abortuszra vitte. Volt olyan kolléganő is, aki panaszkodott, hogy nem kapott bért. Kiderült, bérét két napig pihentette a számlán, így az otépé gyorsan leszedte a teljes összeget, ugyanis hónapok alatt több, mint egyhavi nettó bérének megfelelő hitelt halmozott fel. Nagy őzike szemekkel nézett rám, s nem értette, mi van, ez hogyan lehetséges. Valószínűleg nem nézte a c-hitelét, amikor műkörmösre és új tetkóra költött.
Ekkor rájöttem, hogy a nők pénzügyi műveltsége siralmas, s más típusú “fogyasztói kosár” jellemzi a kék- és fehérgallérosokat.
Pár napja egyik vezető munkatársam azzal jött, hogy találjunk mást ki a SZÉP helyett, mert az emberek nem tudnak vele hiperekben vásárolni, szemben a régi utalványokkal. “CBA-ba és Reálba nem akarnak menni, mert nagyon drága és a minőség pedig az árral fordítottan arányos.”
Aztán egy kutatócég hívott, újabb béren kívüli juttatás témában. Az új termék a vállalati nyugdíj.
Jókat mosolyogtam, meg is kérdeztem a kérdezőbiztost, hogy szerinte mi biztos ebben a világban.
Lehet, hogy holnap kilépnek a görögök az EU-ból, s a PIGS-ek maradéka (portugálok, olaszok, spanyolok) dőlnek be. Napok óta mást sem hallani, mint hogy öntik a kötvényeket ezekben az országokban.
Nyugdíj? Nem is olyan régen tapasztaltuk meg, hogy az állam egy tollvonással elveheti összekuporgatott forintjainkat.
Egy biztos van, ez pedig a bizonytalanság. Herakleitosz is megmondta, hogy minden folyik, s kétszer nem léphetünk bele ugyanabba a pataknak a vizébe.
Szóval, mit is akarunk bebiztosítani?
A hétfői eset viszont mindenen túltett. Harmincas, zavart tekintetű lány érkezett. Beültünk az irodámba, kérdésemre zokogva elmondta, hogy a szülei kisgyerek kora óta verik. Gyakran, ok nélkül. Teljes terrorban élte le életét, sosem tudta minek milyen következménye lesz. Vagyis annyit tudott, hogy ki fog kapni. Ennek ellenére tartotta magát, önerőből lediplomázott. Mindvégig otthon lakott... amikor tudott, menekült.
Nem véletlenül emelem fel hangomat a gyermekkori bántalmazások ellen, ugyanis hosszú távon, értsd: egy egész életen keresztül kihatnak. Az egész életet félreviheti, s gyakorlatilag a bántalmazott ugyanúgy depriválni fogja gyermekeit, mint őt depriválták anno.
Hányszor halljuk “Engem is vert apám, mégis ember let belőlem.” No de milyen? Egy a gyerekét verő ember.
Bántalmazások nélkül is mindig eljutunk oda, hogy a szülő nem szerette a gyereket, vagy éppen észrevétlenül is lelki sérüléseket okozott neki. Mindannyian az első 3, max. 6 évünk NEM-jeit és elutasításait hordozzuk életünk során, s próbáljuk kompenzálni, szájunk íze szerint, csokival, alkohollal, drogokkal, csajokkal, pasikkal vagy éppen vásárlással. Veszünk magunkat egy kis kényeztetést, iszunk négy cent Julcsit vagy bekapunk egy tábla Tibit.
De a fizikai erőszak teljes mértékben eltorzítja a személyiséget. Az állandó megfelelni vágyás a nem is létező vagy éppen teljesen irracionális, inkonzisztens elvárásoknak, az össze-vissza büntetések, az ordítozás, s a legkisebb vétségért is seprűnyél, ököl vagy rugdosás teljes mértékben legyilkolja a szellemet.
Közben az a csöppnyi ember semmi mást sem akar, csak hogy a szülei végre szeresség, s jónak, szépnek találják. Elfogadják, ahogy van.
Ez a gyerek tűr.
Elviseli, hogy akik szeretetéért kuncsorog megalázzák s neki fájdalmat okoznak. Ez a bennünk lakó 3 éves vár, és tűr és reménykedik, közben egy szót sem szól, mert ő jókislány/kisfiú, s nem tesz a szülei ellen. Nyel és próbál túlélni. Éli mások életét, miközben az évek elmennek a feje felett. S a végén ott áll tökegyedül harmic-negyvenévesen a saját magába invesztált diákhitellel, ami nemhogy nem térült meg, de visszafizethetetlen összeggé dagadt az évek során. Fedél és család nélkül, minimálbéren. Gyakorlatilag esélytelenül.
Ezek után nem volt kedvem elmenni a sikeres nők klubjába. Álságosnak éltem meg helyzetet. Jópofizunk, tömjénezzük magunkat, mivagyunkafaszacsajok, mert pasik uralta terepen is bizonyítottunk, kitűzzük a svábföldi bankok ötvenes évekbeli (vagy a kötvényes egyszervoltpolgármester) jelmondatát hajtókánkra, mely szerint “Az vagy, amid vagy”. Konzumálunk, luxussminkelünk, cuisine-falatokat eszünk, miközben mások vegetálnak?
Teszünk-e értünk? Vagy letudjuk az adónk 1%-ával?
Hittem és hiszem, hogy a nőknek kitörési pont a tanulás. Tanulni, edukálódni, s ezzel jobban fizető állásokat megcsípni. Hiszem, a mai példa ellenére is.
De kell mellé a támogatás is, a női összefogás, hiszen így még van esély arra, hogy meg tudjuk egymást tanítani halászni.
Hányszor halljuk “Engem is vert apám, mégis ember let belőlem.” No de milyen? Egy a gyerekét verő ember.
Bántalmazások nélkül is mindig eljutunk oda, hogy a szülő nem szerette a gyereket, vagy éppen észrevétlenül is lelki sérüléseket okozott neki. Mindannyian az első 3, max. 6 évünk NEM-jeit és elutasításait hordozzuk életünk során, s próbáljuk kompenzálni, szájunk íze szerint, csokival, alkohollal, drogokkal, csajokkal, pasikkal vagy éppen vásárlással. Veszünk magunkat egy kis kényeztetést, iszunk négy cent Julcsit vagy bekapunk egy tábla Tibit.
De a fizikai erőszak teljes mértékben eltorzítja a személyiséget. Az állandó megfelelni vágyás a nem is létező vagy éppen teljesen irracionális, inkonzisztens elvárásoknak, az össze-vissza büntetések, az ordítozás, s a legkisebb vétségért is seprűnyél, ököl vagy rugdosás teljes mértékben legyilkolja a szellemet.
Közben az a csöppnyi ember semmi mást sem akar, csak hogy a szülei végre szeresség, s jónak, szépnek találják. Elfogadják, ahogy van.
Ez a gyerek tűr.
Elviseli, hogy akik szeretetéért kuncsorog megalázzák s neki fájdalmat okoznak. Ez a bennünk lakó 3 éves vár, és tűr és reménykedik, közben egy szót sem szól, mert ő jókislány/kisfiú, s nem tesz a szülei ellen. Nyel és próbál túlélni. Éli mások életét, miközben az évek elmennek a feje felett. S a végén ott áll tökegyedül harmic-negyvenévesen a saját magába invesztált diákhitellel, ami nemhogy nem térült meg, de visszafizethetetlen összeggé dagadt az évek során. Fedél és család nélkül, minimálbéren. Gyakorlatilag esélytelenül.
Ezek után nem volt kedvem elmenni a sikeres nők klubjába. Álságosnak éltem meg helyzetet. Jópofizunk, tömjénezzük magunkat, mivagyunkafaszacsajok, mert pasik uralta terepen is bizonyítottunk, kitűzzük a svábföldi bankok ötvenes évekbeli (vagy a kötvényes egyszervoltpolgármester) jelmondatát hajtókánkra, mely szerint “Az vagy, amid vagy”. Konzumálunk, luxussminkelünk, cuisine-falatokat eszünk, miközben mások vegetálnak?
Teszünk-e értünk? Vagy letudjuk az adónk 1%-ával?
Hittem és hiszem, hogy a nőknek kitörési pont a tanulás. Tanulni, edukálódni, s ezzel jobban fizető állásokat megcsípni. Hiszem, a mai példa ellenére is.
De kell mellé a támogatás is, a női összefogás, hiszen így még van esély arra, hogy meg tudjuk egymást tanítani halászni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése