Helga blogja életről és egyebekről

"A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot,  azt a pillanatot, amikor született. És akit szeretnek, sosem öregszik meg,  szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját,  könnyű, nyári ruháját  ugyanaz a barátságos szél borzolja  egy életen át, amely akkor fújt, abban a végzetes pillanatban." Szerb Antal: Utas és holdvilág El sem merem mondani, mikor is olvastam először a Tajtékos napokat Boris Viantól. Először. Mert aztán az évek múlásával elő-elővettem, csak azért hogy beszippantson az a  látomás, melyben mellesleg egy mesébe illő szerelmet is megfigyelhetünk.  A szürrealitás iránti vonzódásom innentől datálható, minden jöhet, ami nem evilági látásmód, függetlenül, hogy utópia vagy borzongató falanszter. De lehet  banális és vulgáris, mint Cserna-Szabó írásai, ahol a szerelem  minden csak nem magasztos. Unalmas, behálózó,  fájdalmas, konvencionális, de  leginkább  a hús puszta vágya....

Thank you Germany!!!!

Újból előszedtem a Mátrix trilógiát. Egyrészt kedvem lett hozzá, másrészt teljesen kiesett, hogy miről is szól. Az első rész még megvolt, de a folytatásokra most, a negtekintés után sem emlékeszem igazán. Nem fogok belemenni az elemzésbe, míg az első rész gondolatiságában, vizualitásában is formabontó volt, addig a folytatások mondandója elapadt, képi világa pedig már “megszokott” lett.  Emlékszem tíz éve micsoda nagy bumm volt a Mátrix. Buddhista társaim visitoztak Ole előadásán felvetített filmen, hogy végre itt van, most már akkor mindenki tudni és érteni fogja, hogy a világ csak egy káprázat, egy álom. Arra azonban kiváncsi lennék, hogy ők ezt azóta értik is vagy csak továbbra is szajkózzák, mert így vagyon megírva.  Ugyanis a film tele van buddhizmusra utaló mondatokkal, motivumokkal. Például a káprázat világa, ami nem más, mint tudatunk (inkább) nemtudásunk kivetülése. Kérdés, hogy kik is vagyunk, egyáltalán létezünk, vagy csak az emberiség kollektív tudattalan...

Férjemmel éppen arról beszélgetünk, hogy - szerintünk-, milyen jó is most gyereknek lenni. Egyrészt itt ez a bődületes  kínálat, minden mi szem-szájnak ingere, ugyanaz a játék a valóságban és a cybertérben is elérhető. iPhone, iPad, I paid.... igen csak pénz legyen. Aztán a töménytelen sok csatorna ( “ha nem tisztítanak rendesen, árad a mocsok”) , mesefilmek tömkelege, s mégis  ha a Vízipók megy, a gyereket műteni lehet  a nézése közben.  Bezzeg a mi időnkben. Vártunk. Türelmesen vártunk az alkalmakra: szülinap, névnap, karácsony, amikor játékot kaptunk. Gyereknapra, húsvétra csokit, vattacukrot. Ha adódott egy búcsú, akkor apa lőtt két pálcáért valami borzalmas gagyit, ami szinte bontatlanul ment a szemétbe. Az akkori kínai is mennyivel másabb (pocsékabb) volt, mint a mostani. És már akkor is hogy utáltam. Azóta viszont van minden.  A pozsonyi vagy prágai elővárost látván azt hisszük Budaörsön vagyunk. Egyenboltok, egyenkínálat. Uniformizálódó világ....

Zeneileg elég sok  mindent fogyasztok, mégis a rockzenét preferálom. Abból is az ún. amerikai dallamos cimkével  jelzettet, ami még ’80-as években  Mr. Mister, Bryan Adams, Marillion, a kanadai Heart nővérek vagy éppen a Nelson-fiúk, majd később a Michael Learns to Rock  nevéhez fűződik, némi teret adva a Sisters of Mercy minimum 5 perces opuszainak.  Így felkaptam a fejem, amikor meghallottam a My Darkest Days Stutter c. nótáját. Ez az amit már régóta keresek ebben a pop s rockzenei katyvaszban. Gyorsan rátettem a kezemet eddig megjelent 2 albumukra, s ha rongyosra hallgattam őket. Eszméletlenül bírom ezeket a keménytökű macsókat. Tépik a húrt miközben függ-elemektől mentes szerelemről, pardon szexről  énekelnek, vagy rúdtáncos pornósztároktól, a videót néző nyomorult halandó rajongó pedig nyálát csorgatja a képernyő előtt. Büszkén éneklik, hogy ők aztán az igazi pokolfajzatok, akik arra hivatottak, hogy az ártatlan női szíveket összetörjék, úg...

Nem hiszek abban, hogy “én boldoggá akarlak téged tenni”. Sokkal őszintébb azt mondani: “én örömet szeretnék szerezni magamnak, és erre te pont jó leszel.”  F. Galló Béla