Újratöltve

Férjemmel éppen arról beszélgetünk, hogy - szerintünk-, milyen jó is most gyereknek lenni. Egyrészt itt ez a bődületes  kínálat, minden mi szem-szájnak ingere, ugyanaz a játék a valóságban és a cybertérben is elérhető. iPhone, iPad, I paid.... igen csak pénz legyen. Aztán a töménytelen sok csatorna (“ha nem tisztítanak rendesen, árad a mocsok”), mesefilmek tömkelege, s mégis  ha a Vízipók megy, a gyereket műteni lehet  a nézése közben. 

Bezzeg a mi időnkben. Vártunk. Türelmesen vártunk az alkalmakra: szülinap, névnap, karácsony, amikor játékot kaptunk. Gyereknapra, húsvétra csokit, vattacukrot. Ha adódott egy búcsú, akkor apa lőtt két pálcáért valami borzalmas gagyit, ami szinte bontatlanul ment a szemétbe. Az akkori kínai is mennyivel másabb (pocsékabb) volt, mint a mostani. És már akkor is hogy utáltam.

Azóta viszont van minden. 

A pozsonyi vagy prágai elővárost látván azt hisszük Budaörsön vagyunk. Egyenboltok, egyenkínálat. Uniformizálódó világ. A különbség annyi, hogy a bécsi Douglas egy  szemceruza vásárlásakor is telepakolja a szatyrodat mütyürökkel, míg idehaza szájhúzva kapsz egyet a legolcsóbb mintákból a többtízezres vásárlás után. 

Apropó parfümériák. Még mindig elcsábulok, beszédülök, amikor elmegyek mellettük, pont úgy, mint  19 évesen, első külhoni tartózkodásom idején. 

Emlékszem arra a hideg februári napra, amikor a német nyelvi tanszék hirdetőtábláján megláttam a DAAD ösztöndíját. Beadási határidő előtt két nappal. Megírtam,  megszerztem az ajánlásokat, s beadtam. Május elején jött a levél, s a csomag, hogy megkaptam, itt az egyetemek listája, válasszak. Atyavilág. Heidelberg vonzott, az Egyetem, amiről történelmi tanulmányaim alatt sokat hallottam. Jót, rosszat egyaránt. Most ezeket ott láttam élőben.  A méltán híres német történelmi szembenézés kontextusában. Június végén leszálltam a Liszt expresszről, s bevettem a várost. Mobil nem volt, még vezetékes vonal sem. Maradt a csigaposta, azon tartottam szüleimmel a kapcsolatot. Heidelberg elrabolta a szívemet, s mondhatom, örökre. A nyüzsgő diákélet, pezsgés, program s persze a szerelem a gyönyörű helyszínen.  

És az árubőség. Ledöbbenetett az élelmiszerdiszkont választéka és olcsósága, gyakorlatilag vajas-nutellás piritóson éltem és nem bírtam abbahagyni. Aztán felfedeztem a spagetti-kombópakkot, amiből 10 perc alatt fini ebédem volt - pfenigekből. Igen, a jó öreg német márka...
Ott láttam előszört Müller Drogerie-t, s kapkodtam a fejemet.  A Douglas-os papírszatyor pedig valóságos királyság volt idehaza. Akkoriban még luxusreklámok ragyogtak a zacskókon. 

Férjemmel nézegettük az akkor készült fotókat, s nevetgéltünk. Persze lányom csodálkozó szemmel kereste anyut  a képeken... igen kislányon, én is voltam gyerek!

Nézegettük, s közben megintcsak arra jutottunk, hogy Gilbert Renaudnak vagy  Galló Bélának igaza van.
Az életünk nem áll jóformán másból, mint jó és rossz élményekből, megtapasztalásokból (traumákból), s ezeket ismételjük szüntelenül.
Évre-hónapra pontosan  ugyanazon események történnek velünk bizonyos ciklikusságot mutatva.  Ha nem is velünk, akkor valakivel a környezetünkben, mert a hívójel, a rezgés ott van a sejtememóriában. Szerelmek, csalódások, balesetek, betegségek, haláleseteket, munkahelyváltások, kirúgások, anyagi csődök, átverések, veszteségek.  

Apropó újrajátszás ... a mostani diáktüntetések, szembeszegülés a fennálló hatalommal, a kormány orosz közeledése kísértetiesen hasonlít valami korábbi, tragikus kimenetelű és a rendszert évtizedekre bebetonozó eseményhez ...

De inkább személyeskedek:  a 19-20 éveskori Douglas-Müller élményemet most lányom játssza helyettem újra: csak éppen a játékosztályon, míg én a csokiosztályon bukkanok azokra a nasikra, amiket akkor előszeretettel tettem a kosárba (és hazai boltokban azóta sincs!). Az eredmény persze lesújtó. Kiskobak eszi meg... én meg csak sóvárgok. Pont úgy, mint anno, feleennyi idősen. 

Így nézve nem tudom már elítélni azokat, akik nagyobbat nyújtózkodtak a takarójuknál. Ha éppen ők is újrajátszási ciklusukban vannak.  Gyerekként könnyen megesett , hogy  nem kapták meg vagy elveszítették a  nagyon vágyott/szeretett játékot, ami így függelemben maradt. Ciklusuk ismétlődésekor könnyen azon kapják magukat, mint Tamás ismerősöm.  Váci utcában sétálva benézett egy kirakaton. Öt perc múlva arra eszmélt, hogy egy kb 30 ezres játéktank boldog tulajdonosa. Merthogy gyerekkorában kedvenc tankja (Négy páncélos és egy kutya idejében vagyunk) eltűnt. 

Az előnye a felismerésnek, hogy legalább tudom, hogy mikor mi fog előbukkanni. Így felkészülhetek, kényeztethetem magam, s tudatosíthatom magamban az akkori eseményeket. Ha meg nem is előzhetem, de legalább szelidíthetem a “sejtjeimben kódolt jövőt”.