Helga blogja életről és egyebekről

Gyerekként egyik kedvenc cikizős odamondogatásunk volt az okos enged - szamár szenved népi bölcsesség. Akkortájt inkább dühből, tehetetlenségből, s persze  a másik lealázása céljából dobáltuk egymás fejéhez  a parttalan vita, ölre menő veszekedések közepette, afféle végső igazság, megoldás gyanánt. Ettől azonban a feszültség nem múlt el, sőt ott duzzadt, növekedett, s szakított ki belőlünk egyre nagyobb darabokat. Aztán a tehetetlen düből kimondott szavak más motivációt kaptak.  A düh elpárolgott, s lett belőle tehetetlenség, a szégyen és ellehetlenülés kimagyarázása. A nem-álltam-ki-magamért felett érzett mérheteten és kimondhatatlan, még maguknak sem bevallott felsülés felett érzett szégyené. S persze, mi engedtünk, de szenvedtünk is cudarul, míg a másik élte vidám kis életét, és tett a mi önmagunk felett érzett nyomorunkra.  Legalábbis így tűnt. Aztán egyszer csak álltam a kipattanó konfliktus közepén. Néztem a másikat, aki Honthy Hannát megsz...

Vannak a HR-nek olyan területei, melyeket nem szeretek. Erről jut eszembe, a maffiában miért nincs HR-es?

Hányszor halljuk ezt a szót, sőt mi több mondjuk ki magabiztosan magunkról, hogy milyen toleránsak vagyunk. Aztán valamit hallunk, látunk, megélünk, s kiderül tolerancia nem több, mint egy szép szlogen. Legcifrábbakkal illetném azt  nagypapát, aki a női öltöző bejáratát elállva "legyen szíves elengedni" kérésemre, "menjen a fenébe" szavakkal válaszol.  Nézzük a filmet, s a két fél szempontját látva minden érthető. Nem ítéljük el az egyiket, s nem pártoskodunk a másik mellett. A kettő fél adja ki az egészet. Kettőn áll a vásár- ahogy a közmondás is tartja.  Mihelyt azonban az életünkről van szó, a másik egyből céltábla lesz. Bepasiztál! Kurváztál! - ordítjuk oda, mikor fény derül a másik sunyi kis titkaira. De mi is fáj valójában? Az, hogy a másik valakivel jobban érzi most magát, mint velem? Urambocsá, velem is egykor nagyon jól érezte magát. Továbbmegyek, velem csalta akkori partnerét.  Vagy az fáj, hogy kivette a kezemből a sorsom irányítás...

Egy férfi tollából... Ahogy öregszem, egyre inkább a 40 feletti nőket értékelem. Csak néhány példa, hogy miért: Egy 40 feletti nő sosem ébreszt fel az éjszaka közepén, hogy megkérdezze: "Mire gondolsz, drágám?" Fütyül rá, mire gondolsz. Ha egy 40 feletti nőnek nincs kedve meccset nézni veled, nem ül oda melléd nyavalyogni. Csinál helyette valami olyat, amihez kedve van. Általában valami sokkal értelmesebb dolgot!! Egy negyvenen túli nő már elég jól ismeri önmagát ahhoz, hogy tudja, ki ő, mi ő, mit akar és kitől. Kevés olyan 40 feletti nő akad, akit érdekel, hogy mit gondolsz ...

Alig várom már a vasárnap estéket, amikor ismét kukkolhatok Ivánunk életébe. A társas játék az egyik legjobb magyar mini sorozat, amit eddig láttam. Imádtam a született feleségeket, nézni a mintákat, amint az emberek sorban cseszik el az életüket, s lépnek ismét ugyanabba a folyóba. Holott már Herakleitosz is megmondta: minden folyik, azaz változik. Ennek ellenére, mégis úgy tűnik, hogy kimerevedik a pillanat és az szinte állandósul.  Ami persze nonszensz. De hogyan lehet állandósítani a pillanatot? Az egyik, a fogadalmak rendszere. Amikor - Fausztuszt idézve- szólnék a perchez, hogy állj meg, s maradj így örökre. Mert annyira jó, hogy azt gondoljuk, ennek állandóan így kell lennie.  Aztán közben telnek-múlnak az évek, változik a világ, s benne változunk mi is, de fogadalom köt. Mi pedig kötjük magunkat a fogadalmainkhoz, figyelmen kívül hagyva a változásokat. Aztán, amikor kénytelenek vagyunk felébredni, úgy érezzük, hogy egy világ fordult ellenünk, s egy másik o...

Ötéves lányom igazi világpolgár. Hiába csepegtettem gyermekkorom kedvenc meséit, rajzfilmjeit, leragadtunk Anna Petinél  (jajj) és átváltottunk mindenre, ami Disney, Pixar vagy Dreamworks. Természetesen a Disney-hercegnők viszik a pálmát, a maguk habos-babos, tömény giccsparádéjukkal. Így került sor  a Hercegnő és a béka című, kissé kitekert, néhol megerőszakolt, s horrorelemeket is felvonultató opuszra. A történet  kedvenc amcsi városomban, New  Orleans-ban játszódik. Van itt elkényeztetett gazdag fehér lányka a maga fekete és szegény barátnőjével, aki alig várja, hogy megnyissa saját éttermét. Természetesen a hitelezők nem neki szavaznak bizalmat, a lányka összetörik. Kényeske barátnéja vigasztalásképpen ráadja egyik meseszép báli ruháját, s itt kezdődik a kalamajka. Egy béka kerül elő, ki csókot kér. A béka egy megvuduzott csóri herceg, aki reménykedik a hercegnő megváltó csókjában.  Csók el is csattan, s a hercegnő-pincérlányból is kis zöld, nyálkás ...

Valahonnan ismerősen cseng a fenti mondat. Lássuk csak, honnan is vettem.... hm Milos Forman Amadeus c. filmjéből.  II. József vágja drága jó Wolfie fejéhez, hogy azért nem jó a darab, mert túl sok a hangjegy benne.  A metsző szavakat intrikus szürke eminenciások suttogták a felvilágosult uralkodó fülébe, aki befolyásolható  lévén nem is mulasztott el a kellő időben megejteni. Ritkán hallgatok rádiót, ha mégis, akkor is Klasszikot, Bartókot.  Jó egy éve kaptam rá a komoly zene aktív hallgatásának. Addig azt felvágásnak, úri huncutságnak tartottam.  Korábban el sem tudtam képzelni, mit lehet rajta szeretni. Természetesen voltak kedvenceim, de aztán ennél a pár  kötelező iskolai darabnál megálltam. Egy éve történt valami. A MUPA vendége volt Jevgenyij Kiszin zongoravirtuóz.  Olyan katartikus élményben volt részem, amit szavakkal nem tudok leírni. A darab, a művész és a zongora eggyé vált egy teret és lelekeket betöltő  hatalma...