Találkozzunk a TÉRben!
Mi van akkor, amikor két nő advent idején beül a Starbuck’s-ba és egy habos-babos latte felett megváltja a világot?
Igazából semmi, csak jól érzik magukat és rájönnek, hogy közel azonos időben világosodtak meg egyazon témában.
Szóval, ülünk és beszélgetünk és röhögünk, amikor elhangzik az ominózus 4-letter-word.
Igazából semmi, csak jól érzik magukat és rájönnek, hogy közel azonos időben világosodtak meg egyazon témában.
Szóval, ülünk és beszélgetünk és röhögünk, amikor elhangzik az ominózus 4-letter-word.
Hogy tulajdonképpen mi is az, amit mi szerelemnek címkézünk. És hogy van-e egyáltalán?
Gyorsan eljutunk az általános buddhista nézőponthoz: szeretet nem érzelem, hanem állapot.
Mégpedig egy énállapot, amit egy nagyfokú nyitottság jellemez. A nyitottság egyaránt irányul a külvilág s önmaga, azaz saját forrása, a teret biztosító tudata felé. S ha van tér a tudatban, akkor az folyamatosan tágul, irányul, kiárad, így lesz a belső tér gazdagságából külvilág, amelyben már bármi felbukkanhat. Ahogy Byron Katie mondja: az önmagába szerelmes elme állapota ez.
S ha egy másik ember belelép ebbe a nyitott a térbe, akkor ott előfordulhat (bizonyos szükséges és elégséges feltételek teljesülése esetén) az a valami, amire azt mondjuk szerelem.
Az elme ezt a nyitott énállapotot a belépő félhez köti, az ő meglétével azonosítja: azért vagyok boldog, mert ő van, s általa értékes, figyelemre-, szeretetreméltó vagyok.
Így ha a kedves valahol másutt van, vagy szakítás történik, akkor az elme a kapcsolat megszűnésével magát a nyitott állapotot is elveszettnek éli meg, s a szerelmes fél szembesül máris a nem-szerethetőségével, értéktelenségével és azzal a szomorú megtapasztalással, hogy a szeretet feltételekhez kötött és így el is veszíthető. (pedig dehogy!)
Valószínűleg ezért is fáj annyira és ezért lép a szeretet helyére az egyik legintenzívebb alapérzelem, a düh.
Míg a szeretet szétáradó - s emiatt mondhatni nem érzelem, hanem állapot-, addig a harag és düh egy egyhegyű állapot. Míg a szeretet bevon, betakar, addig a düh lézerpointerként egy adott pontra (személyre) irányítja minden figyelmünket. Egy helyzetben csak egy dologra tudunk összpontosítani, s semmi sem tudja elvonni a figyelmünket - ha jobban belegondolunk, milyen jó dolog. Vajon hogyan lehet ezt az egyhegyűséget harag, s düh nélkül megtartani? Felismerjük helyzetünket, látjuk a valóság több aspektusát, mely lehetővé teszi a haragtól, gyűlölettől, dühtől és ezek kombinációitól mentes beszédet és cselekedet.
„Ha egy nő mélyrehatóan dolgozott a haraggal, és átalakította magában, akkor tükörszerű bölcsességet közvetít a férfi felé, azaz megmutatja neki azt, ami van.“ (Nydahl: Könyv a szerelemről 2008:172) S mit tesz a tükör? Csakis a dolgát: mindent visszatükröz, megítélés, s címkék nélkül olyannak láttatja a dolgokat, amilyenek azok. S belenézve, ez félelmetes lehet. Elrohanunk, lerakjuk a telefont, s kerüljük azt, aki ezt nekünk neutrálisan megmutatja. S ha elég bátrak vagyunk, akkor visszamegyünk, s félve ugyan, de belenézünk ebbe a szikrázóan éles tükörbe.
Gyorsan eljutunk az általános buddhista nézőponthoz: szeretet nem érzelem, hanem állapot.
Mégpedig egy énállapot, amit egy nagyfokú nyitottság jellemez. A nyitottság egyaránt irányul a külvilág s önmaga, azaz saját forrása, a teret biztosító tudata felé. S ha van tér a tudatban, akkor az folyamatosan tágul, irányul, kiárad, így lesz a belső tér gazdagságából külvilág, amelyben már bármi felbukkanhat. Ahogy Byron Katie mondja: az önmagába szerelmes elme állapota ez.
S ha egy másik ember belelép ebbe a nyitott a térbe, akkor ott előfordulhat (bizonyos szükséges és elégséges feltételek teljesülése esetén) az a valami, amire azt mondjuk szerelem.
Az elme ezt a nyitott énállapotot a belépő félhez köti, az ő meglétével azonosítja: azért vagyok boldog, mert ő van, s általa értékes, figyelemre-, szeretetreméltó vagyok.
Így ha a kedves valahol másutt van, vagy szakítás történik, akkor az elme a kapcsolat megszűnésével magát a nyitott állapotot is elveszettnek éli meg, s a szerelmes fél szembesül máris a nem-szerethetőségével, értéktelenségével és azzal a szomorú megtapasztalással, hogy a szeretet feltételekhez kötött és így el is veszíthető. (pedig dehogy!)
Valószínűleg ezért is fáj annyira és ezért lép a szeretet helyére az egyik legintenzívebb alapérzelem, a düh.
Míg a szeretet szétáradó - s emiatt mondhatni nem érzelem, hanem állapot-, addig a harag és düh egy egyhegyű állapot. Míg a szeretet bevon, betakar, addig a düh lézerpointerként egy adott pontra (személyre) irányítja minden figyelmünket. Egy helyzetben csak egy dologra tudunk összpontosítani, s semmi sem tudja elvonni a figyelmünket - ha jobban belegondolunk, milyen jó dolog. Vajon hogyan lehet ezt az egyhegyűséget harag, s düh nélkül megtartani? Felismerjük helyzetünket, látjuk a valóság több aspektusát, mely lehetővé teszi a haragtól, gyűlölettől, dühtől és ezek kombinációitól mentes beszédet és cselekedet.
„Ha egy nő mélyrehatóan dolgozott a haraggal, és átalakította magában, akkor tükörszerű bölcsességet közvetít a férfi felé, azaz megmutatja neki azt, ami van.“ (Nydahl: Könyv a szerelemről 2008:172) S mit tesz a tükör? Csakis a dolgát: mindent visszatükröz, megítélés, s címkék nélkül olyannak láttatja a dolgokat, amilyenek azok. S belenézve, ez félelmetes lehet. Elrohanunk, lerakjuk a telefont, s kerüljük azt, aki ezt nekünk neutrálisan megmutatja. S ha elég bátrak vagyunk, akkor visszamegyünk, s félve ugyan, de belenézünk ebbe a szikrázóan éles tükörbe.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése