Helga blogja életről és egyebekről

Több posztban is írtam arról , hogy nem olyan testünk van, amilyent szeretnénk, hanem olyan, amilyenre szükségünk van. Olvasom a különféle testformálással foglalkozó szakemberek blogjait, tanácsait az álomalakért, s nézem a lelkes követők előtte-utána képeit. Olvasom a lelkesedést a táplálékkiegészítők megrendeléséről, nézem a kidobozolt ebédek posztolt képeit, s látom a kétségbeesett sorokat és képeket, hogy mi van, ha megakad a program. Megakad, mert bejön egy nem várt műtét, egy eszem-iszom, amikor is megborul a natúr csirke párolt rizzsel kombó. S mi lesz, ha visszatér a régi, bevált étkezéshez, a BBQ oldalashoz sült krumplival. Ugyanis a visszaesés látványos. Látványos, mert a szervezet (értsd a biológiai agy) törekszik a homeosztázisra, s neki a régi alak jelenti a megoldást, így a védelmet.  Erről már több bejegyzést írtam. Akit a téma bővebben érdekel, nézegesse kérem a Recall Healing videoalbumot és jöjjön el Gilbert Renaud szemináriumára! Előtte Nyáron b...

Nemrégiben ismét megkaptam az „örök kérdést“, miszerint nekem mindig jó kedvem van, merthogy nem igazán látni levertnek, szomorúnak, s ezt hogy csinálom. A helyzet az, hogy mint mindenkinek, így nekem is vannak mélypontjaim, az más kérdés, hogy mennyire teszem ki az ablakba, s terhelem vele a környezetemet. Ezekbe belenézek, beleengedem magam: hagyom őket életre kelni, megélni saját magukat. Ha sokáig nézel a mélységbe, az előbb-utóbb visszanéz rád, idézem fel Nietzsche gondolatát. Igen, a mélység beszippant. Teret és időt kell neki adni. S hogy a mélység ne szippantson be, szigorúan limitálom az önsajnálat idejét: max. két óra hosszat vagyok hajlandó szenvedni. A fájdalomnak van helye, és ideje,   s ha engedem megélni, a két órán belül szépen magától el is vonul. Ismét év vége van,  túl vagyunk az átjárókban bővelkedő mindenszenteken és haladunk az adventi időszak felé. Itt az ideje az önreflexiónak és az introspekciónak, a mélybe nézésnek. Tizenhárom éve hoztam két...

Évekkel ezelőtt hallottam Mike Oldfield   Tears of an Angel szerzeményét. Miután szeretem Oldfield munkásságát, így adta magát, hogy a   Voyager vonulatba ez bőven beleférjen. Amolyan Werther-i édesbús romantika lett rajtam úrrá, s elképzeltem, hogy milyen, amikor egy angyal könnyei potyognak. Merthogy az angyal is emberből van, így sír. Sír, ha valami nem sikerül, sír, ha leszidja a Főnök, sír, ha sajnál bennünket. Sír, ha fáj valamije és sír örömében is. Ma a technika ördöge működésbe lépett, s a pesti csúcsforgalomban felcsendült „Can you feel me?”, s megint belemerültem a műromantikába, majd feje tetejére állt a kérdés: valóban sírnak az angyalok? A válasz pedig megjött: nem, nem sírnak. Amikor megszületünk, Őrangyalunk örül. Mikor az az ominózus 21 gramm is távozik, örül(ünk), mert újra vagy végre egyazon dimenzióban találkozunk. De mi van közben? Egy Őrangyal sosem tétlen, egy angyal megoldásközpontú. Nézi mit csinálunk, vigyázz ránk, intuíció formájában vezet, s ...

(Ezt még március 19-én írtam) Mindenhol azt olvasni, hogy a tavaszi napéjegyenlőséggel valami fantasztikus dolog fog történni.  A tél energiái elvonulnak, és helyette jön az új, a friss, a tiszta tavasz. Feltöltekezünk az előttünk álló évre, hogy ismét túléljük a telet -mert winter is coming. Aztán azt is lehet olvasni, hogy ez a tavaszi időszak hihetetlenül termékeny lesz, olyan együttállások vannak, amelyek minden szempontból megtámogatják a régi leválását, elmúlását és ezzel párhuzamosan az új megszületését és fejlődését. Elindulhat valami nagyszerű.  Egyik oldalról csupa nagyszerű pozitív hír, hogy itt a felemelkedés. Másik oldalon riogatások, hogy lesznek fennforgások, lesznek balhék.  Persze, hogy lesznek: mindig is ez volt. Az újnak hely kell, a régit ki kell söpörni. Minden új korszak (tudatváltás) előtt kellett egy erő, ami takarít és pucol. Reneszánsz és bubópestis… Olyan ez, mint a nagytakarítás: a lakás közepére szórsz mindent, ülsz egy napig felettük...

Mivel foglalkozol?   - szegezi nekem a kérdést a „körmös” kislány úgy a kezelés végén. Az élet tele van meglepetésekkel, percnyi rácsodálkozásokkal és soha-nem-tudhatod-hol-és-mikor megvilágosodásokkal. Most épp a „műkörmösnél”. Tavaly nyáron   kattantam rá, hogy a 40 fok melegben definiálhatatlan sminket a körmeimre helyezem át.   Lelkesen vettem is pár meseszép árnyalatot, aztán otthon szembesültem azzal, hogy míg a balkezem úgy-ahogy, a   jobb kezem azonban a vállalhatatlan kategória lesz az otthoni mókolás után, s mindezt 2naponta, bármilyen szupertartós is a cucc. Jött is az ötlet: tartós festés, mert három hét (inkább kettő) makulátlan viselet garantált. Így rendesen megyek az aktuális cserére, amikor bevallom azt élvezem, hogy valaki velem foglalkozik abban az egy órában. Már ismerem a lányokat, tudom, kinek mi a háttere, mi van vele, s ez működik visszafelé is.   Most egy olyan hölgyhöz kerültem, akinél még nem voltam, s milyen jól jártam...

Folytatom a filozofikus vonalamat.  Írom ezt, mert megkaptam, hogy elég elvont vagyok és jó lenne, ha könnyen érthető lenne, amit írok. Vagy legalábbis egyértelmű az írásom mondandója, a konklúzió, tanulság.  Nos, ez most sem lesz így. Ismét magadnak kell megfejtened ... vagy csak egyszerűen beengedned a szavakat. Mégpedig azért, mert nem tudok koncepció nélküli dolgokról, megtapasztalásokról, villanásokról koncepciókban, definíciókban beszélni. Azért mert nincs rá megfelelő szó, nincs olyan kontextus, ami azt pontosan le tudná írni. Az elmúlt héten – vagy két, vagy talán már hete is van-,  volt pár  olyan megtapasztalásom, amely a Dharma tanítását tökéletesen alátámasztotta. Pontosabban a buddhizmus alaptanításai ott manifesztálódtak abban az egyszerre  szent és profán pillanatban. Szent, mert számomra megértést, bizonyosságot adott, annak a megtapasztalása, hogy csak TÉR létezik. S ez a tér pedig nem más, mint a saját tudatom, amelyben bármi, bárki, ...

Március 7-én, azaz a nemzetközi nőnap előestéjén miről is beszélhetnék, mint a női létről, női szerepeinkről . Az előadás  nyilvános és ingyenes.  Ha kedved van, gyere! Várunk szeretettel.