Végre megvagy!

(Ezt még március 19-én írtam)

Mindenhol azt olvasni, hogy a tavaszi napéjegyenlőséggel valami fantasztikus dolog fog történni. 

A tél energiái elvonulnak, és helyette jön az új, a friss, a tiszta tavasz. Feltöltekezünk az előttünk álló évre, hogy ismét túléljük a telet -mert winter is coming. Aztán azt is lehet olvasni, hogy ez a tavaszi időszak hihetetlenül termékeny lesz, olyan együttállások vannak, amelyek minden szempontból megtámogatják a régi leválását, elmúlását és ezzel párhuzamosan az új megszületését és fejlődését. Elindulhat valami nagyszerű.  Egyik oldalról csupa nagyszerű pozitív hír, hogy itt a felemelkedés. Másik oldalon riogatások, hogy lesznek fennforgások, lesznek balhék. 
Persze, hogy lesznek: mindig is ez volt. Az újnak hely kell, a régit ki kell söpörni. Minden új korszak (tudatváltás) előtt kellett egy erő, ami takarít és pucol. Reneszánsz és bubópestis…
Olyan ez, mint a nagytakarítás: a lakás közepére szórsz mindent, ülsz egy napig felettük, s majd átválogatod. Mi kell még és mi mehet karitaszba, kukába. Rájössz, hogy tulajdonképpen nem is kell sok.

Eljöttem Becskére … úgy tűnik ez már ilyen, hogy ennek a gyönyörű energiakoncentrátumnak helye van az életemben. Eljöttem, s az út menti faluban épp tüzet gyújtottak. Égették a limlomot. megálltam, s néztem  sötétkék égben lobogó tűznyelvet.  A pillanat beszippantott.

HÁLÁT adtam az utóbbi hetek, hónapok megtapasztalásaiért. Néztem a történések láncolatát, s minden a helyére került, még egy távolabbi, szélesebb kontextusban is.

Érdekes volt arra rájönni, hogy ezek csak események voltak: történt velem, körülöttem valami, amit aztán kiszíneztem. Megtöltöttem belső monológokkal, érzelmi színezettel. Ráakasztottam a címkét: ez jó volt, ez kellemes, ez meg szörnyű és fájt.  De a történés az pusztán egy történés volt, egy esemény, amiből az érzelmek és gondolatok palettáján keresztül lesz emlék. Hozzáteszek valamit: ha jól éreztem magam, akkor az szép emlék lesz. Ha fájt, akkor olyan tapasz, ami elől a jövőben menekülök, amit kerülni akarok, mert nem akarom, hogy újra fájjon és én szenvedjek. Ha ott a tapasz, akkor menekülök, távolságot tartok, túlmagyarázom és kognitív szinten tartom. De igazából egyik sem változtat azon a tényen, hogy az csak egy történés volt, egy interakció, egy mozdulat, egy jelenség. Minden más körülötte gondolat és a gondolat memória szintű tárolása az érzelem. Az érzelem pedig sejtszinten tárolódik. Ott lesz  stigmaként, lenyomatként a testünkben. Ott  lesz élő emlékként, amit folyton előszedünk, újraélünk, s átadunk. De mi lesz akkor, ha rájövünk, hogy ez az esemény csak egy történés és nem mi magunk. Miként az érzelmek sem én vagyok.

Akkor mi lesz?  Mi lesz, mi lesz?  2 nap 2 hét 2 hónap vagatónia… és utána  sokkal jobb.

Néztem a tüzet és az átpergő emlékeimet, s láttam, hogy az élet milyen gyorsan elmegy. Így valóban minden egyes pillanat, melyben dühösek vagy sopánkodóak vagyunk, elveszett. Nincs értelme másikra haragudni vagy energiát feccölni a megváltoztatásába. Nincs értelme a múlton vagy a mi lett volna ha dolgokon agyalni. Nincs értelme a jövőtől félni, hogy mi lesz, ha… Mi lenne?
Nincs helye az eternalizmusnak, hogy valami jó maradjon úgy örökké ... és nincs helye az idealizmusnak, mely szerint létezik a lehető legjobb, csak keresni kell. Bármelyiket is választod a kettő út közül, lemaradsz a lényegről: a most rád sütő napfényről, a felcsendülő dallamról, vagy  a másik ember tekintetéről.

Dönthetünk az élet és a vegetálás között. Én ott és akkor újra az élet mellett szavaztam.

Visszaültem a kocsiba, elindultam.
Bejövő hívás: Végre megvagy!

Igen, végre, megvagyok.