Út

Nemrégiben ismét megkaptam az „örök kérdést“, miszerint nekem mindig jó kedvem van, merthogy nem igazán látni levertnek, szomorúnak, s ezt hogy csinálom.

A helyzet az, hogy mint mindenkinek, így nekem is vannak mélypontjaim, az más kérdés, hogy mennyire teszem ki az ablakba, s terhelem vele a környezetemet.
Ezekbe belenézek, beleengedem magam: hagyom őket életre kelni, megélni saját magukat. Ha sokáig nézel a mélységbe, az előbb-utóbb visszanéz rád, idézem fel Nietzsche gondolatát. Igen, a mélység beszippant. Teret és időt kell neki adni. S hogy a mélység ne szippantson be, szigorúan limitálom az önsajnálat idejét: max. két óra hosszat vagyok hajlandó szenvedni. A fájdalomnak van helye, és ideje,  s ha engedem megélni, a két órán belül szépen magától el is vonul.

Ismét év vége van,  túl vagyunk az átjárókban bővelkedő mindenszenteken és haladunk az adventi időszak felé. Itt az ideje az önreflexiónak és az introspekciónak, a mélybe nézésnek.

Tizenhárom éve hoztam két döntést. Életem két területén párhuzamosan indultam el, azonos energiákkal, mintákkal, megközelítésekkel, s mindkettőtől véres hólyagokkal és vágásokkal lett tele a lábam.
Aztán hét éve a földre zuhantam, vagy az alá … Rá kellett jönnöm, hogy az élet igazából akkor történik, amikor épp valami teljesen mást gondolok róla. Ekkor ismét mindkét területen elindult valami. Egyiken tüskék, vágások, ütésnyomok, mocsok. Másikon a mi sem történt volna-attitűd, teszem, beleadok mindent, nesze neked Muszáj-Herkules!
Ugyanakkor tudtam, hogy kell lennie egy másik nyomvonalnak. Semmi sem vitt előre, csak a hitem: az élet nekem sokkal többet tartogat!

Hosszas vívódás után így letértem a megszokottról, a kitaposottról, amiről tudtam, hogy milyen és hogy hova is visz.  Kényelmes út volt, a felsejlő desztináció azonban nem tetszett.
Ráléptem tehát egy másik útra. Göröngyös, ismeretlen, felfedezésre váró. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, sőt. Több tövis, több kátyú, több kőszikla.
Sokan ellenezték, még többen nem értették, s voltak, akik kárörvendve nézték küzdelmeimet. A régi társak leszakadtak. Újak jöttek. Ki rövidebb, ki hosszabb időre, s kiderült, ki igaz, s ki nem.

Aztán egyszer... egyszer csak jöttek az első eredmények, az első megerősítések: igen, ez a jó, ez a helyes. Aztán újabb zuhanások, és égre kiáltások. Majd még több jó...és láttam, hogy mindennek helye, ideje és így értelme van.  Kezdtem végre megszeretni az életet. 

Amikor egyszer végre elindulsz azon az úton, amin el kell.. akkor mar semmi sem lesz a régi. Beleértve önmagadat.
A Bizonytalan lesz az egyetlen társad. Csak benne, az állandó változásban, az állandó mélybe nézésben lehetsz biztos.
Abban a mélységben biztos, ami te magad vagy. Meglátni azt a valakit, akivel önmagad azonosítottad az elmúlt évek során, s rájönni annak a nemlétezésére.
S közben meglátni, s megérezni azt a valakit, aki vagy. Azt, ami ott van a hegek, a sebek, a karcolások, a véraláfutások és a por, a sár  alatt.
Látni azt  a valakit, akit ha kilöknek a repülőből, megtanul szárnyalni. Aki alól ha kirántják a talajt, talpra esik, megrázza magát, s feláll.

Ekkorra már tudod, hogy  nincs visszaút. 
Innen csak előre lehet menni.
És te csak mész. Mert a változás az örök. És menni kell… mert visznek a lábaid, s  ha azok már nem bírják, akkor a szárnyaid.