Helga blogja életről és egyebekről

Évekkel ezelőtt hallottam Mike Oldfield   Tears of an Angel szerzeményét. Miután szeretem Oldfield munkásságát, így adta magát, hogy a   Voyager vonulatba ez bőven beleférjen. Amolyan Werther-i édesbús romantika lett rajtam úrrá, s elképzeltem, hogy milyen, amikor egy angyal könnyei potyognak. Merthogy az angyal is emberből van, így sír. Sír, ha valami nem sikerül, sír, ha leszidja a Főnök, sír, ha sajnál bennünket. Sír, ha fáj valamije és sír örömében is. Ma a technika ördöge működésbe lépett, s a pesti csúcsforgalomban felcsendült „Can you feel me?”, s megint belemerültem a műromantikába, majd feje tetejére állt a kérdés: valóban sírnak az angyalok? A válasz pedig megjött: nem, nem sírnak. Amikor megszületünk, Őrangyalunk örül. Mikor az az ominózus 21 gramm is távozik, örül(ünk), mert újra vagy végre egyazon dimenzióban találkozunk. De mi van közben? Egy Őrangyal sosem tétlen, egy angyal megoldásközpontú. Nézi mit csinálunk, vigyázz ránk, intuíció formájában vezet, s ...

(Ezt még március 19-én írtam) Mindenhol azt olvasni, hogy a tavaszi napéjegyenlőséggel valami fantasztikus dolog fog történni.  A tél energiái elvonulnak, és helyette jön az új, a friss, a tiszta tavasz. Feltöltekezünk az előttünk álló évre, hogy ismét túléljük a telet -mert winter is coming. Aztán azt is lehet olvasni, hogy ez a tavaszi időszak hihetetlenül termékeny lesz, olyan együttállások vannak, amelyek minden szempontból megtámogatják a régi leválását, elmúlását és ezzel párhuzamosan az új megszületését és fejlődését. Elindulhat valami nagyszerű.  Egyik oldalról csupa nagyszerű pozitív hír, hogy itt a felemelkedés. Másik oldalon riogatások, hogy lesznek fennforgások, lesznek balhék.  Persze, hogy lesznek: mindig is ez volt. Az újnak hely kell, a régit ki kell söpörni. Minden új korszak (tudatváltás) előtt kellett egy erő, ami takarít és pucol. Reneszánsz és bubópestis… Olyan ez, mint a nagytakarítás: a lakás közepére szórsz mindent, ülsz egy napig felettük...

Mivel foglalkozol?   - szegezi nekem a kérdést a „körmös” kislány úgy a kezelés végén. Az élet tele van meglepetésekkel, percnyi rácsodálkozásokkal és soha-nem-tudhatod-hol-és-mikor megvilágosodásokkal. Most épp a „műkörmösnél”. Tavaly nyáron   kattantam rá, hogy a 40 fok melegben definiálhatatlan sminket a körmeimre helyezem át.   Lelkesen vettem is pár meseszép árnyalatot, aztán otthon szembesültem azzal, hogy míg a balkezem úgy-ahogy, a   jobb kezem azonban a vállalhatatlan kategória lesz az otthoni mókolás után, s mindezt 2naponta, bármilyen szupertartós is a cucc. Jött is az ötlet: tartós festés, mert három hét (inkább kettő) makulátlan viselet garantált. Így rendesen megyek az aktuális cserére, amikor bevallom azt élvezem, hogy valaki velem foglalkozik abban az egy órában. Már ismerem a lányokat, tudom, kinek mi a háttere, mi van vele, s ez működik visszafelé is.   Most egy olyan hölgyhöz kerültem, akinél még nem voltam, s milyen jól jártam...

Folytatom a filozofikus vonalamat.  Írom ezt, mert megkaptam, hogy elég elvont vagyok és jó lenne, ha könnyen érthető lenne, amit írok. Vagy legalábbis egyértelmű az írásom mondandója, a konklúzió, tanulság.  Nos, ez most sem lesz így. Ismét magadnak kell megfejtened ... vagy csak egyszerűen beengedned a szavakat. Mégpedig azért, mert nem tudok koncepció nélküli dolgokról, megtapasztalásokról, villanásokról koncepciókban, definíciókban beszélni. Azért mert nincs rá megfelelő szó, nincs olyan kontextus, ami azt pontosan le tudná írni. Az elmúlt héten – vagy két, vagy talán már hete is van-,  volt pár  olyan megtapasztalásom, amely a Dharma tanítását tökéletesen alátámasztotta. Pontosabban a buddhizmus alaptanításai ott manifesztálódtak abban az egyszerre  szent és profán pillanatban. Szent, mert számomra megértést, bizonyosságot adott, annak a megtapasztalása, hogy csak TÉR létezik. S ez a tér pedig nem más, mint a saját tudatom, amelyben bármi, bárki, ...

Március 7-én, azaz a nemzetközi nőnap előestéjén miről is beszélhetnék, mint a női létről, női szerepeinkről . Az előadás  nyilvános és ingyenes.  Ha kedved van, gyere! Várunk szeretettel.

Mi van akkor, amikor két nő advent idején beül a Starbuck’s-ba és egy habos-babos latte felett megváltja a világot? Igazából semmi, csak jól érzik magukat és rájönnek, hogy közel azonos időben világosodtak meg egyazon témában. Szóval, ülünk és beszélgetünk és röhögünk, amikor elhangzik az ominózus 4-letter-word .  Hogy tulajdonképpen mi is az, amit mi szerelemnek címkézünk. És hogy van-e egyáltalán? Gyorsan eljutunk az általános buddhista nézőponthoz: szeretet nem érzelem, hanem állapot. Mégpedig egy énállapot, amit egy nagyfokú nyitottság jellemez. A nyitottság egyaránt irányul a külvilág s önmaga, azaz saját forrása, a teret biztosító tudata felé. S ha van tér a tudatban, akkor az folyamatosan tágul, irányul, kiárad, így lesz a belső tér gazdagságából külvilág, amelyben már bármi felbukkanhat. Ahogy Byron Katie mondja: az önmagába szerelmes elme állapota ez. S ha egy másik ember belelép ebbe a nyitott a térbe, akkor ott előfordulhat (bizonyos szükséges és elégséges feltétele...

Akkor te MOST az életbe vagy szerelmes? - nézett rám jóbarátom nagyra nyílt kék szemekkel, miközben cigijén pöccintett egyet.
 Jómagam is nagyra nyílt szemekkel néztem rá, hátradőltem és elmosolyodtam. Ezen ÍGY még nem is gondolkodtam el. Lehet. Te szereted az életet? - szegezte nekem a kérdést egy  ismerősöm, nem kevésbé kikerekedett szemmel. IGEN - mondom a világ legtermészetesebb módján.   A két beszélgetés között idestova  fél év telt el, s közben rájöttem, igen az életbe magába vagyok SZER elmes . Állandóan. Vannak hullámvölgyeim, mélypontjaim - ugyanúgy, mint bárki másnak. Azonban  az életszeretetemet semmi sem tudja elvenni, legfeljebb megcincálni, s azt is azért, hogy ez a kiáramló én-állapotom a hullámok elcsitultával még erősebb legyen. Gondolkodtam, hogy melyek az élet tömény örömpillanatai, amikor csak és kizárólag szeretet és hála marad.  Greenaway Párnakönyvének hősnője azt mondja: amitől gyorsabban ver a szív. Elterülni a szau...