Felhők könnye

2015. május 16. - ma valami lezárult, lekerekedett. Valaminek vége, s valaminek a kezdete. Megkönnyebbülés - hisz már csak államvizsga, s két kollokviumi-, s ugyanakkor nehéz búcsú.

19 ember búcsúja - így másfél év után. Másfél intenzív és katartikus év után. Senki sem az már, aki akkor volt. Rácsodálkozás, kérdések a szemekben, összetartás és gyurmába nézés.  

Formálódás, hangolódás és érés. 

Beérés. Nézel, s tudom mit érzel. Látjuk egymást. A gondolati háló összeköt, a tükörneuronok működnek. Azt érzem, amit te. 

Ölelés, s  végre sírás. 

- Te... felhőkön ülő - hallom a bársonyos női hangot

- S onnan könnyező - suttogom

- Felhőről csak lefelé potyoghatnak a könnyek, felfelé nem. S kevesek jutnak fel a felhőre… 

Megyek a fehér folyosón, s két terem közt megállok. Nekidőlök a falnak. Behúnyom a szemem, így nézek vissza. 

Már másutt vagyok. 

Messze.  

Az úton tárgyak, képek, növények. 

Belebotlok egy kőbe. 

Nézem. 

Poros, vöröses, felveszem. 

Nézem a rajta lévő repedéseket. Ráfújok, s ujjaimmal piszkálom. A vörös földdarabok halkan koppannak a száraz, poros talajon. Morzsolom, s érzem, belül van valami, valami kemény. Megcsillan rajta a fény. 

Egy gyémánt. Tenyeremben tartom, viszem magammal, s nézem. 

Nézem, ezt a nyers csodát. Picit homályos, zárványos. 

De csillog a napfényben. Szinte vakít. 

Gondolkodom, mit lehetne rajta tökéletesíteni, hogy nekem is jobban tessen. Csiszolni? Polírozni?  Keretbe foglalni, s gyűrűsujjamra húzni. 

Megyek.... S egyszer már nem tudok  vele mit kezdeni. 

Zöldebb a táj, s hűvösebb. 

Érzem a víz szagát. 

Megpillantok egy lótuszt, mely szirmait bontja. Leülök a partra, s nézem, ahogy a nap fénye megcsillan szirmain.. ezer szirom úszik felém. Élénken, frissen pompázik. Megérintem, megnyugszom. Akarom. Szakítanám, s venném-vinném a partra. Az enyém! 

Távolodik. 

Színe fakul, szirmai hervadnak. 

Begázolok a vízbe, megyek utána. Közel van, s én nézem. Nézem. A víz hideg és mély. 

Félek, hogy elragad, félek, hogy beborít, s félek, hogy belefúlok.

Hív a biztos  szárazföld, a lótuszt pedig a víz. 

Kiveszem a gyémántot a zsebemből. Lemosom a tiszta vízben. Csillog.  A lótusz közepébe helyezem. S így együtt útnak engedem. Sodródnak az árral.

Elindulok. Üres kézzel, s ajándékokkal teli szívvel.  Sötét van. Felülök a felhőmre, s a fény körbevesz. 

2015. május 16. Valami újnak, s valami másnak a kezdete.