A Pride margójára 2.

Valami van a levegőben. Valami történik.

Emberek jönnek-mennek, tették ezt eddig is, csak most nagyobb intenzitással.
Kérdések merülnek fel, meddig hazudhatunk? Másoknak, és leginkább magunknak.  Kapcsolatok alakulnak  ki és át, s születnek meg döntések.  

Mikor,  ha nem most?  Ki,  ha nem én?  

A legfrissebb esemény, ami megérintett és mélyen elgondolkodtatott, egy régi ismerősöm –mondhatni Barátom-, vallomása. Hozott egy döntést, s kiállt. Coming out.

Rádöbbent, hogy szerelem nem nemek között, hanem két ember, két lélek között  születik meg.

Felnézek rá.  Tisztelem. 

Nem könnyű  felvállalni egy olyan közegben, ahol az intolerancia napi szinten egyre erősebb, ahol megmondják milyennek kell lenned, anyaként, apaként, férfiként, nőként, emberként. Különben  jön a mások szemében felizzó gyűlölet, a mutogatás és a billog. Ilyen, olyan, amolyan vagy. Deviáns. Bűnöző. És leginkább bűnös.  Olyan ez, mintha egy méretben lennének csak az ágyak. Aki rövidebb, azt megnyújtják, s aki hosszabb, abból levágnak.  Legyél szürke, uniformizált tömeg.

S van, aki azt mondja, elég, nem hazudok magamnak. Vállalom, hogy nem passzolok ebbe az ágyba.

S mi kedves heteró barátaim, mikor állunk így ki magunk, s a szerelmünk mellett?

Nem tetszik a családnak?

Felvállalhatatlan a barátaink előtt, mert

Máshogy gondolkodik?

Más a politikai álláspontja?

Más az istene?

Alternatív?

Ezo-öko-new age baby? Vagy pont vallásos?

Idősebb? Fiatalabb?

Second hand  elvált férj/feleség?

Gyerekei vannak?

Nem akar/akar még gyereket tőled?

Nincs akadémiai végzettsége?  Nem beszél nyelveket?  Nem szeret olvasni?

Alkoholista? Ex-drogos?

Borzalmas az ízlése?

Ezek a kérdések, sosem a külvilág kérdései, sokkal inkább a mi belső dilemmáink. Azok, amelyeket mi magunk nem merünk felvállalni, mert valamiért cikinek tartjuk.  

S ha a szerelmünket nem merjük felvállalni, akkor az minden egyéb, csak nem szeretet.

Azt gondolom, van mit tanulnunk a melegektől.