Helga blogja életről és egyebekről

"Az információ megáll a határon" - mondta egy ismerősöm. Sajnos, megint csak igazat kellett adnom neki.  Hiába internet, szélessáv, wifi, valahogy a jó gyakorlatok, értemes ötletek, inspirációk mind-mind megrekednek a határon. Legyen szó a mindennapi élet apróságairól, de jellemzőbb a makrószintre. Gondolok arra, melyik ország mely problémáját miként oldotta meg sikerrel, más országok jó gyakorlata a fogallkoztatási ráta növelésére, hogy  jó oktatási példákról már ne is beszéljek.  A fenti kijelentés azonban másra is rámutat. Történtesen az információ feldolgozásának képtelenségére is. Azt már tudjuk, hogy  lakosság jelentős része funkcionális analfabéta. Nem érti, amit olvas, képtelen egy formalapot kitölteni, főként, ha azt is egy funkcionális analfabéta kreálta.  Fájdalom, hogy  a józan ítélőképesség, az átgondolás, esetleg a téma alaposabb körbejárása is elmarad. Egyszerűbb fészbúkon megosztani vagy idézni ezerszer körbeküldött, kiragadott féligazságok

Ha már a súlyproblámáknál tartottunk, s oda jutottunk, hogy mindeképpen érdemes megnézni a mögöttes lelki tartalmat, akkor essék szó az anorexiáról és bulimiáról is. Környezetemben lépten-nyomon botlok bele - és egyre gyakrabban!-, e két betegségbe. Általában hölgyeket érint a probléma, de férfiak között is megjelenik. Kevesen vállalják fel, nehezen beszélnek róla, mert a társadalom ezt is valami úri huncutságnak tartja. “Már jó dolgában nem tudja mit is csináljon” - hallani az együttérzőnek cseppet sem nevezhető bélyeget. Való igaz, hogy a kifejezetten jó körülmények között vagy ún. fejlett (nyugati) jóléti társadalmakban gyakrabban fordul elő, mégpedig egyre fiatalabb korban. Könnyű a médiát hibáztatni, ahol csontsovány gyereklányok pózolnak a magazinok címlapján, vagy vonulnak a kifutókon. Van abban is valami, hogy a divattervezők anyagi megfontolásból a bemutatókra a lehető legkisebb méretű ruhát akarják felvonultatni, lévén minél kevesebb vesszen kárba.  Minap benéztem az

Az agydetektor egy rafkós kis szerkezet, minden munkahelyen megtalálható.  Általában a bejárati (kijárati) kapuba van beszerelve.  A kilépő dolgozóknál gyorsan szkenneli az agyat, s ha bármi, munkavégzéssel kapcsolatos információt talál, azt azonnal beszippantja.  A kedves dolgozó pedig tiszta aggyal, így munkahelyi gondok nélkül térhet haza.  A szerkezet legfőbb problémája, hogy másnapi munkába lépéskor a leszívott infót nem tölti vissza, a felettes, az ügyfél és az üzleti partner legnagyobb "örömére". Eklatáns példája ennek az óvoda, ahol minden reggel elmondom, hogy a gyerek nem reggelizett, mivel sosem reggelizik otthon, ergó csüccs le  többi közé, lévén evés közben jön meg az étvágy. Három éve mindig így indítok. Ennek ellenére rámcsodálkoznak, jobb esetben megjegyzik, hogy "igen-igen ezt már mondtad". Azonban az agydetektor délután a kapun áthaladva elvégzi áldásos tevékenységét. Így történhet meg,  ha apa viszi a kicsit, már nincs is regge

Minden problémánk az elkülönülés illúziójából fakad. Abból, hogy a MI szétesik Te-re és a különálló, különb ÉN-re. Abból, hogy megcímkézlek, megítéllek. S ezzel máris ott a fal, s a kettőnk közötti kapcsolat elszaladt. Ebből a megszakadásból jönnek a félelmek, hiedelmek és a betegségek. Az elhízás is egy értelmes biológiai különprogram. Bekövetkezett egy esemény, melyre az az optimális biológia válasz, hogy kipárnázom a testemet. Nézzük meg, mit mond a Recall Healing! Emlékeztetőül, a Recall Healing a teljes egyedfejlődést veszi figyelembe: az első életévet megelőző 30 hónaptól.  Ehhez hozzájön az ősök, a felmenők és a testvérek által elszenvedett trauma is. Ezek együttesen  adják az egyén traumakarakterét .  Ezek ismeretében érthetővé válik, hogy miért akkor  történnek velünk események betegség, baleset vagy egyéb, külső (örömteli vagy szomorú) események képében. Elhagyás, elhagyatottság - férfias harci üzemmód Nők a természetes körülmények között  nem harcolnak

Hány ember életét nyomorítja meg az a gondolat, hogy jobb szülőnek kellene lennie. S hány ember hallotta már szüleitől, hogy nem volt jó, sőt kifejezetten rossz volt, s a kedves szülő nem ilyen gyereket képzelt magának. Nálunk ez egy helyes kis játszma. Lányom rázendít egy-egy nem után, hogy "úgy látszik ezek a szülők nem is akartak maguknak kicsikét!" Amire persze én rávágom, hogy de igen, nagyon is. Mégpedig egy kedves, szépen beszélő és cseppet sem követelőző kicsikét. Eből is látszik, hogy kinek mi is van a fejecskéjében arról, hogy milyennek is kellene  a másiknak lennie. És hogyan kéne viselkednie.  (erről most eszembe jutott egy másik eset, amiben éppen valakinek megmondtam, h neki nem kellett volna ezt és azt csinálnia, mert az lett volna  a helyes.....a poszt elküldése után azonban leesett.....hogy mi is a helyes?  Ő abban a helyzetben az általa helyesnek tartottat lépte meg, még akkor is, ha ez  pár embernek  nem tetszett. ) Aztán amikor 

Utálom  telet, utálom a havat. Gyerekkorom óta. Hideg, fagyos, nyirkos, nedves. Majd ronda locspocs, dzsuva. Viszont mióta van egy téli porontyom, kezdem élvezni. Szánkóval megyünk oviba. Felér egy komplett edzéssel a kaptatókon fel, lejtőkön le  az anya, mint Rudolf a rénszarvas felállás. Építsünk hóembert! Csináljunk hóangyalt! És minden tök jó. Élvezem, s nem fázik a kezem, nem zavar a nyakamba beeső hódarab. Az overall pedig a centrifugában köt ki  a nap végén.

Az alábbi írást M.Móni, egy igazi szívember osztotta meg velünk, s rábólintott, hogy mi is tovább adjuk.  Úgy vélem, ezt a csodát minél több embernek is olvasnia kell. Köszönöm Móni, hogy közkinccsé tetted! Mióta Helga bejegyzését olvastam a kilókról cudarul feszít valami. Úgy látom, mese lesz belőle. :-)) És ez persze az én történetem, hátha mégis találtok benne valamit.  Alig egy kilóval születtem, elég pocsék kilátásokkal, a családom azt se tudta, mivel "tömjön", hogy legyen belőlem valami mérlegképes.  Arra emlékszem, hogy mikor vacakul voltam, szerettem odabújni anyuhoz úgy, hogy hallhassam a szívét. Ha ezt lehetett, akármi volt, megnyugodtam.  Ő akkoriban kissé molett alkatú volt, pont kellően Anyupuha.  Az oviba alig akartak bevenni a kis súlyom miatt, játék közben folyton félrekotortak, talán nem voltam elég számottevő.  Az azért érdekes volt, hogy a nagyon duci, hormonproblémákkal élő iskolatársamnak gyakran mondták, hogy vegyen példát rólam, máskor meg

Ígéret szép szó...íme az evészavarok bio-logikus hátterének felvezetése.   Felhívom figyelmeteket, hogy nem az ortodox megközelítést fogom leírni, azaz nem azt, amit az akadémikus orvoslás és dietetika mond, hanem itt is a lélek megéléseit kívánom boncolgatni. Ezt teszem azért, mert szent meggyőződésem, hogy minden betegség, fizikális elváltozás, így a kövérség mögött is a lélek játszik jelentős szerepet. A lélek húzta egykör a rövidebbet, s most testen keresztül kommunikál. Dr. Hamer leírásai óta már bizonyítottan tudjuk, hogy minden elváltozás LELKI-AGYI és SZERVI szinten egyszerre fut le. A psziché (lélek) nem tudja feldolgozni az őt ért ingert, ezért az agy folyamatosan a megoldáson dolgozik. Ezzel kapacitásának jelentős részét leköti, aminek az a veszélye, hogy kevesebb erőforrása marad a szervek működtetésére. Az automatikus agy legfőbb funkciója ugyanis a percről-percre történő túlélés biztosítása: elugorjunk/elrántsuk a kormányt  a busz elől, kikerüljük az utcán s

Film a hétvégére   Adott egy ausztrál fazon Joe, aki jelentős túlsúllyal és súlyos autoimmun betegséggel rendelkezik. Mivel sem az orvosok, sem a hagyományos gyógyszerek nem képesek hosszútávon megoldást kínálni számára John utolsó reménye abban az ideológiában rejlik, hogy a teste képes az öngyógyításra. A gyorséttermi ételeket maga mögött hagyva útra kel egy gyümölcspréssel és elhatározza, hogy csak és kizárólag gyümölcsök és zöldségek levét fogja inni 60 napig. A közel 5000 km-es úton, mely keresztülviszi az amerikai egyesült államokon, egy cél lebeg a szeme előtt: elérni, hogy gyógyszerektől mentes, kiegyensúlyozott életet élhessen. Miközben útja során Joe több, mint 500 amerikaival beszélgetett táplálkozásról, egészségről, egy arizóniai kamionparkolóban találkozott Phil-lel, aki ugyanabban a betegségben szenvedett, mint ő és hasonlóan rossz állapotban volt. Phil extrém túlsúlyt cipelt magán és szinte csak egy sajtburger választotta el a szívrohamtól. Miután Joe megosztotta

Valamelyik sanomás női magazinban olvastam először a beszólogatós fitnessedző nevét. Rá egy vagy két hétre egyik ismerősöm lájkolta a srác oldalát, így rákattintottam. Az oldalon szépen fotózott képeken kigyúrt lányok és fiúk, alatta az ominózus beszólogatás.  Ford Fairlane megirigyelhetné. A srác nem fogja vissza magát, elsőszámú célpont minden kövér ember, aki szerinte lusta, büdös, igénytelen és nem tesz magáét semmit. Olyanok, akikkel csak sűrűbben vagyunk, s gondoskodni kéne arról, hogy írmagjuk se maradjon. Ennek megfelelően a riposztok, kommentek is elég megosztottak.  A rajongótábor lelkes, míg az ellentábor köpköd, beszól, s hasonló jókat kíván... Marketingszempontból a csóka zseni. Nagyon jól felépítette a személyes brandjét: a könyörtelen, mocskosszájú, keménytökű gyerek imidzsét. Végülis, ha Csernusnak bejött, akkor neki is. És igaza is van. Ha nem ő lépi meg, meglépi más, lefölözve ezzel az amúgy eszkimók által sűrűn lakott piacot. A kommentekből kiderült, hogy

Korábbi posztjaimból kiderült, hogy a korai fejlesztés híve vagyok.  Továbbra is,  pedig a tekintélyelvű rendszerek, az azoknak hívő embertársaim mindet megtesznek, hogy bebizonyítsák, amit teszek, az rossz. Rossz, mert elveszem a lányom gyerekkorát.  Rossz, mert minek idegen nyelvet tanulni, ha még valaki  a magyart sem beszélni.   Rossz, mert szegény gyereket összezavarja a hétfői logopédia, ahol pergetni tanulja  a fránya r-t, míg délutáni német órán pedig pont a nem pergetést tanítják. (A Kisbestia nagyon is tudja, hogy mikor pergetünk és mikor nem. Kértem, hogy mondja: TöRpilla. Mire ő kacagva: Smurfette!) Aki ránéz a lányomra, az valószínűleg egy neurotizált, összezavart, gyerekkorától, a játékoktól megfosztott, megtépázott önértékelésű könyvkukacot fog látni....  Mert biztos, hogy csak az lehet, ennyi szellemi stressz mellett....  Biztos? Biztos kedves ezeréve tanító-fejlesztő óvónénik?   Biztos kedves bólogató, de eddig még idegenyelvet, matekozást 

Szívesen emlékezem vissza főiskolás éveimre. Természetesen nem a tantárgyak, az órák és a vizsgák maradtak meg, hanem a társaság.  A közös beszélgetések, bulik, mozizások.  “Egyetemre nem a tanulás miatt jár az ember - mondja Barátném-, hanem a társaság miatt!” Élveztem, ahogyan kinyílt a világ, ahogy megismerhettem az akkori menő alter filmeket. Imádtam a Rába mozi kistermébe járni, ami maga volt a megtestesült cukiság. Aprócska pársoros terem, puha szőnyegpadló, süppedős plüss fotelek elegenedő lábhellyel és a cukibuki kristály falkarok a tapétás falakon. Otthonos, meleg, összebújós, ahol nincs   pattogatott kukorica majszolás, sportcsoki papírtépés és kolaszürcsölés hangja. Tűzvészként terjed egy-egy jó film híre, s mi özönlöttünk a moziba be. Mindig volt jegyünk, nem kellett órákig sorban állni, mint valamely menő hálivúdi film bemutatójára. Ki nem,  vagy nagyon is kimondva megvetettük azokat, akik éppen valamelyik tapló filmre mentek be, mint ahogyan kinevettük ugyane

Nem a ruhából. Sőt, az ünnepekeknek, és a nagyiknak (és persze magamnak is) hála sikerült a cupákokat formáznom habtestemen. Nesze neked kardió, zsírégetés, izomnövelés vagy éppen jóga (az isiázomnak).  "Egy dologtól fogysz - int ujjával Erika, a jógatanár- ha nem eszel!" S mily igazság. No de pont most ne? Érdekes, ahogy a napi 2-3 presszóról nem bírok lemondani, úgy kívánok a zöld, piros turmixokat, mandulatejet. Valamit tudnak, ugyanis utánuk masszív pisiszakasz kapcsol be .... titkon, kis sunyi módon feloldanak apró konfliktusokat? Amiből kifogytam, azok a szavak.  Az írás. Pedig bőven ér inger, téma is bőven van.  Nekem, akinek mindenről elég határozott véleményem van, most jobban esik csendben lenni. S erre mikor is jöttem rá? Amikor is elolvastam a Nőkért FaceBook megosztását.  Lehet, hogy olvasóim közül többen olvasták a Csak az olvassa sokszor sokkoló, vérfagyasztóan őszinte sorait.  Most is ez történt, írt egy bejegyzést, mire elle